Sonus faber Sonetto III bemutató Positive Feedback

Alig telt el egy év azóta, hogy a Sonus faber Lumina V-ről bemutatót írtam. (a cikket lefordítottuk, ide kattintva olvashatja – Fordító megjegyzése)

Egy éles fülű olvasó hozzászólása szerint „a Lumina V elképesztően távol áll a Sonetto VIII-tól. A Sonetto VIII a bemutatóban szereplő Sonus faber Sonetto III nagy testvére. Kapva kaptam az alkalmon, amikor a Sonus megkérdezte, hogy érdekel-e munka? A két hangfal közép és magas sugárzója megjelenésre teljesen egyformának tűnik, ráadásul a Lumina V olyan jó ár-érték arányt képviselt, hogy helyet kapott a személyes gyűjteményemben. Vajon a Sonetto III a lant alakú kabinetével és az alumínium mély membránjaival megszolgálja-e az ezer dollárnyi árkülönbséget? Derítsük ki!

A Sonetto sorozat az a széria, ahol a hangfalak elsőként öltik magukra a Sonus faber megjelenést. Rezonancia csillapított lant forma, finoman kidolgozott részletek, és valódi bőr felső betét. Szemet gyönyörködtető. Az alumínium részek jól illeszkednek a látványhoz. A piacon sok olyan hangfal típus van, ami csinos arculattal rendelkezik, az alakja szupermodellhez hasonló, de a hallgatási teszten csak botladozik a kifutón.

Minden esetre a Lumina V nem esett bele ebbe a hibába. Szépek vizuálisan és a hangzás tekintetében is. A Sonetto III megjelenésben magasabbra teszi a mércét, annak ellenére, hogy a szobában alacsonyabb látványosságnak tekinthető. A Sonus faber azt állítja róla, hogy nem szabad őket lebecsülni, mert méretüket meghazudtoló hangzásra képesek. Szembe szegülhet a fizika törvényeivel egy jól megtervezett duál 6,5 inches rendszer?

További különbség az, hogy a Sonetto DAD csipogója DKM membránt használ (a Lumina sorozatban ugyanez a technológia más membrán anyagra épül), ami a Reference sorozat csepegtetett technológiája. A közép sugárzó membránja levegőn szárított cellulóz pép, amibe természetes rostokat kevertek. Ez mindkét szériában egyforma. Így áll össze a „Sonus faber hangja”, amit a zenerajongók immár több mint negyven éve szeretnek.

A Sonetto alumínium membránokat használ a Lumina papír kónuszai helyett, hogy javítsa a mélyhang tranziens átvitelt az alacsonyabb súllyal. A látható különbségek mellett mik a hallható eltérések?

A teljesítmény:

Hogy kiderüljön az ezer dolláros árkülönbség mit jelent a hangban, ahhoz kétféle rendszerbe kötöttem be a hangfalakat. Mivel a Lumina V is rendelkezésemre állt, direkt összehasonlítást végezhettem kétféle erősítővel.

Egyik rendszer:

  • Bricasti Design M1 DAC
  • Bricasti Design M20 előerősítő
  • Bricasti Design M30 monoblokk
  • Cardas Clear összekötők
  • Clarus Duet tápkondicionáló
  • Egyedi hangszóró kábelek – nagy tisztaságú réz, 8AWG vastagságú fonattal.

Másik rendszer:

  • Bricasti Design M1 DAC
  • Parasound P6 előerősítő
  • Quicksilver Audio 60-watt mono KT88 csöves elősítő
  • Cardas Clear összekötők
  • Clarus Duet tápkondicionáló
  • Audioquest Type 4 hangszóró kábelek

Kitérő: rövid elmélkedés a Sonetto III-ról

Az utóbbi időben kevésbé veszem magam komolyan. Korábban abban hittem, hogy semmi más nem számít, mint az egyes rendszer elemek hallható teljesítménye. Lássuk be, a techno őrültség nem feltétlenül tükrözi a való élet igényeit. Ezt tovább gondolva már nem feltétlenül gondolom úgy, hogy a teljesítmény csak az ártól függ, és csak egy újabb tégla a falban. Minden eszköznek vannak erősségei, és ezekből jó rendszer építhető. A nagy kérdés, hogy a hallható teljesítmény növelése tényleg csak az ár duplázásával érhető el? Igyekszek a lehető legtöbb szempontot figyelembe venni, és azokat súlyozom, mielőtt ajánlást teszek egy eszközre. Nincs annál jobb érzés, mint amikor e-mailt kapok egy olvasómtól, aki az én bemutatóm alapján döntött a megvásárlás mellett, és azt teljesítmény javulásként élte meg. Ilyenkor úgy érzem, hogy sikerült valakinek az életét jobbá tennem a saját évtizedek óta tartó techno őrületemmel, és ez valódi örömöt okoz. Nem akarok vallást alapítani, inkább kutatónak tartom magam, aki a rendelkezésére álló adatok alapján képes a dolgokról alkotott nézetein változtatni. Főleg akkor, ha ez minőség javulást jelent.

Tőlem még soha nem olvashattak olyan dolgokat a bemutatóimban, amit a kutya reggelijének szokás nevezni, mert szilárdan hiszek abban, hogy azt kell megmutatni ahol az arany van, és nem azt a helyet, ahol nincs. Ezt a nézetemet a Sonus faber Sonetto III által nyújtott teljesítmény csak megerősítette, tényleg több van benne, mint ami látszik.

A hangfal gyártók évről évre finomítják a technológiákat, és a teljesítményt helyezik előtérbe. A Sonus faber sem kivétel, sőt ők a design és a technológia élvonalába sorolhatók. A Sonetto III bemutatója kapcsán vitába szálltam régi barátommal és mentorommal, amit nagyon sajnáltam. A technológia hosszú utat járt be a korai kezdetek óta. Annak ellenére, hogy a fizika alapvető szabályai nem változtak azóta, amióta az elektroncsövek uralták a Földet, mégis valami bizony nagyot változott. A mérnökök elkezdték humán interfészként tervezni a hangfalakat, és jobban felismerték az emberi oldal igényeit, ezt figyelembe véve végzik a fejlesztéseket. Korábban, mondjuk úgy 1990 és 2010 között a fejlesztési munkájuk egy új, jobb mérési eredményeket mutató hangszóró, vagy kabinet megtervezésében „merült” ki. Ez a mód szoros összefüggést mutatott a teljesítmény és az ár között, ám napjainkban ez már nem ilyen „könnyű”.

Rendelkezésükre állnak olyan eszközök, mint például a Finite Element Analysis (FEA), egy rendkívül fejlett tervező szoftver, és olyan analizátorok, mint például a Kippel, amelyek segítenek tovább gondolni a formatervezést. Rengeteg pénzbe kerülnek, de alkalmazásuk révén már látszik, hogy a régi szoros összefüggés az ár és a teljesítmény között már nem aranyszabály. Erre a Sonetto III ébresztett rá. Most pedig vissza a zenéhez.

A hangzás:

Az egyszerűség, vagy a szemléletesség érdekében műsorszámról műsorszámra hasonlítom össze őket. 2014-ben Ben Howard zenei körutazást rögzített egy albumra, ami telibe találta az ízlésemet. I Forget Where we Were című száma masszív C+ felvétel minőség, ami megmutatja Ben british folk/rock stílusát.

Azok a zenerajongók, akik csak kiváló minőségű felvételeket hajlandók hallgatni, rengeteg jó muzsikáról maradnak le. Ben albuma jó példa erre. A felvétel éppen csak kielégítő, de zavarossá válik a túlzott tömörítés miatt, amikor a szám komplex részei következnek. Még az összetett részeken is megmarad pörgősnek úgy, hogy a kíséret az énekhanggal kifinomult szinkronban marad.

A Small Things egy érzelem dús csodálatos dal. Azt vártam volna, hogy a Lumina V dinamikusabban szólaltatja majd meg, mint a Sonetto a kisebb méretű mélyeivel. Ennek ellenére a kisebb hangfal nagyobb hangot adott. Nem feltétlenül hangerőben, hanem színpad szélességben, és mélységében volt jobb az ábrázolás.

A különbség nem hatalmas. A Lumina V tom-tom dob megszólaltatása is kiváló, együtt fut a kórussal, jó teste van, és szépen hallható a szóló hangszer. A Sonetto III ugyanez a karakter, de a színpadi szereplők között a tér nagyobb, a start/stop sebesség sokkal pontosabb és definiáltabb. Ezeken túl olyan hangok is megjelentek, amit a Lumina V kissé elfedett a felső középtartományban. Valahogy úgy jellemezném a Sonetto hangját, hogy halálosan élethű, pontos munkát végez. Nem fedi el a felvétel harsány részeit például a Small Things drámai végződésekor, kevésbé feltűnő a tömörített hangzás még nagyobb hangerősségen hallgatva is. A gyártó tehát igazat állított akkor, amikor azt mondta, hogy nem szabad lebecsülni a mérete miatt. Természetesen nem úgy szól, mintha 8 inches mélyek lennének benne, de sziklaszilárd mélytartománnyal töltötték fel a szobát.

Meglepett viszont az, hogy a Sonetto III nem érezte olyan jól magát a Quicksilver 60 wattos monoblokkokkal, mint a Lumina V. Nem mondhatom, hogy elromlott a hang, de a színpad ábrázolás mérete, és a nagy hang csökkent. Sokkal nehezebben hajtható hangfalakra is rákötöttem már ezt az erősítőmet, és semmi hiányosságát nem tapasztaltam. Ebben az esetben viszont a komplex ábrázolás módja mintha csökkent volna. Fontos megjegyeznem, hogy nem hatalmas a mérték, de észrevehető.

Stevie Ray Vaughn Couldn’t Stand the Weather című albumát talán nem kell külön bemutatnom az olvasóimnak, gyakran használom az értékeléseim során. A Tin Pan Alley című szám ködös hangulatú muzsikájában van egy pont a vége felé, amikor Stevie gitárjának csatlakozó kábelében a földelés hibája miatt jellegzetes 60 Hz-es zümmögés hallható. Úgy éreztem, hogy a Sonetto III az ilyen apró részletek ábrázolásával sokkal intimebb közelségbe hozta a zenét a rendszeremben, mint a Lumina V tette. Az énekhang finom hajlításainak, és a bekezdések puskalövés szerű ábrázolásának, valamint a lélegzetvétel megmutatásának köszönhetően a Sonetto magabiztos győzelmet aratott. A tonalitás, és a háttér csendessége fokozta az óriási vetítő vászon hatást.

Nagy, 540 négyzetláb alapterületű a hallgató helyiségem. Ez 8 láb magassággal szorozva mindösszesen 4320 köbláb térfogatot jelent, amit a hangfalnak be kellene töltenie. Egy jó minőségű darab ezt probléma nélkül kezeli, legfeljebb az alsó oktávokban megmozgatott levegő mennyisége változik. Mindkét hangfalat imádtam Patricia Barber The Moon című számán. A hetedik albumról a Verse címűről szólaltattam meg. Kiváló mély és felső basszusokkal büszkélkedhet a felvétel. Azt is be kell vallanom, hogy egyetlen élő előadáson sem lehet ilyen mélyhangokkal találkozni, tehát ez biztosan egy utólagos művészi díszítés. Ettől még nem kevésbé nagyszerű kiegészítő, ami jól hangsúlyozza a szeszélyes muzsika érzelmi mondanivalóját.

És a basszus nem veszett el, együtt futott a zene egészével. Bár a Sonetto III kis méretű, biztos vagyok, hogy egy, az enyémnél kisebb szobában sem kell mélysugárzó támogatás. Ami még fontosabb, hogy Patricia énekhangja sima volt mint a selyem, és minden más tekintetben többet nyújtott a nagyobb méretű kistestvértől. Közelebb hozta a zenét, kifinomultabb, több a részlet, szélesebb az átvitel. Az összkép homogén, igazi csúcs élmény. A Lumina V visszafogottabb és elnézőbb, mégis teljes, igazán kimagasló ár érték arányú belépő kategóriát képvisel, de nem a Sonetto III versenytársa.

Záró gondolatok:

Nem gyakori, hogy egy gyártó két kiváló hangfalát ugyanazon a rendszeren, ugyanabban a helyiségben lehet összehasonlítani. Hosszú idő állt rendelkezésemre ahhoz, hogy valóban megérthessem a köztük lévő különbségeket. Hálás vagyok a gyártónak, hogy lehetővé tette. A Lumina V-nek továbbra is helye van a gyűjteményemben, a Sonetto III pedig jobban megmutatta, hogy mire lehetnek képesek az igazi Sonus faber hangfalak. Nem kérdés, hogy megéri az 1000 dolláros árkülönbség a Lumina V-höz képest, de ügyeljen arra, hogy a Sonetto III már egy őszinte, kifinomult hang. Óriási képet mutat a zenéről, nagy dinamikára képes, a hangja tényleg meghaladja a méretét. Sajnos, vagy inkább előnyének mondható módon felfedi a felvételek gyengeségeit, és az elektronika esetleges hiányosságait. A Sonus faber Sonetto III általam nagyon ajánlott.

Írta: Michael Zisserson

  1. 02. 01

Forrás és képek: Positive Feedback és Sonus faber

Műszaki adatok: Sonus faber Sonetto III