Nincsenek termékek a kosárban.
05
Júl
Júl
Sonus faber Sonetto II bemutató Stereonet
Nem lehet könnyű egy hangfal tervező élete. Sok kihívásnak kell megfelelni. Relatív kis méretben élethű hangzást kell elérnie, és ráadásul törődnie kell a megjelenéssel is. Nem elegendő csak a jó hang, mivel a dobozok az emberek életterében vannak elhelyezve, azok bútordarabként tekintenek rájuk, számít az esztétika, akár tetszik ez a tervezőnek, akár nem.
Történelmi tények igazolják, hogy a Sonus faber ezt jobban megértette, mint a legtöbb más gyártó. Mindig is érzéki és művészi megjelenést adott a hangfalainak. Még azokban az időkben is így építették a kabineteket, amikor a legtöbb amerikai, brit, és japán gyártó vinyl bevonatú farostlemezből ragasztotta a hangfalait. A Sonus faber maradt az olasz kézműves ipari famegmunkálásnál, és lenyűgöző darabokat alkotott. Már akkor is így csinálták, amikor az esztétika nem volt alapkövetelmény a hangfal gyártásban – legalábbis a legtöbb gyártó számára…
A fent felsoroltak miatt a Sonus faber sok purista Hi-Fi rajongó szemében szálka, mivel ők a funkcionalitást tekintik az egyetlen lényeges szempontnak, minden más felesleges fényűzés. Ők ezeket a hangfalakat gazdag vidéki házakban, hivalkodó ékszerként könyvelték el magukban, és szerintük olcsó bizsuként hatnak például egy folyóparti lakásban. A Sonus faber Sonetto II 1950 fontos áron bebizonyította, hogy nincsen igazuk.
Érdekes volt látni, hogy a cég a tradicionális lírai hangzásról – amely kifejezetten jót tett a klasszikus zenének – egy valami sokkal szélesebb felé nyit. Több modern Sonus faber hangfalat is meghallgattam, amit a cég az utóbbi években adott ki, és örömmel tapasztaltam, hogy milyen jót mutattak más stílusokon. Napjainkban már nem csak a Bach Brandenburg Concertos felvételein énekelnek kiválóan, de a Laidbach Dogs of War muzsikáján is.
A Sonetto II ötletgazdái Paolo Tezzon a gyár akusztikai kutató-fejlesztő részlegének vezetője és Livio Cucuzza formatervező részlegének vezetője voltak. Ők képviselik a márka jövőjét, de úgy tűnik nem feledkeztek meg a múltjáról sem. Nehéz feladat lehetett stílust belevinni a 370x250x334 mm méretű 6,8 kilós dobozba, de mint látható, mégis sikerült. A lant alakú hangfal vizuális öröm, a tapintása is élvezet. A tetején valódi bőr található, nem pedig bőrhatású műanyag, mint néhány rivális esetében.
A minőség nem csak a bőrben nyilvánul meg. Az új 29 mm-es lágy selyem dóm membránt a német DKM gyártotta, és kézzel épül a Sonus Damped Apex Dome technológiájával. A 165 mm-es mélyközép természetes anyagú cellulózt használ, amit levegőn szárítanak. Ilyet korábban csak a drágább Olympica, Homage és Reference szériában láthattunk. A keresztezési frekvencia 2650 Hz. A tizenöt literes szekrény 22 mm vastag, nagy sűrűségű rostanyagból, és integrált front panelből áll. Az ívelt oldalán sehol nem látszanak illesztések. A front panelen elhelyezett kicsatoló cső 45 Hz-re van hangolva, így az átvitel 42-25000 Hz. Az érzékenységét a gyártó 87 dB-re állította be, ami azt jelenti, hogy tisztességes félvezetős erősítőre lesz szükség, ha valóban csiklandozni akarja ezeket a szépségeket.
A meghallgatás:
Én a hangfalakat a 430 fontba kerülő dedikált állványaikon hallgattam meg, de véleményem az, hogy többfajta 40-50 centi magasságú általános állványon is jól muzsikálhatnak. A szobámban az oldal faltól kb. 30 centire, enyhén befelé forgatva mutatták a legjobb hangot, de ez természetesen szobánként változik. Egy Exposure 3010s2-D integrált erősítő és egy Churd Hugo 2 DAC hajtotta őket. Ez egy igazán elfogadható kombináció úgy árban, mint minőségben. Bármely zenei stílust szólaltattam meg rajtuk, vették az akadályt, élvezték a kihívásokat. Megvolt a Sonus faberre jellemző kidolgozott hangzás, de messze nem olyan válogatós, mint az elődök.
Az állványos jellege nem tagadható, de a tonális balansz minden stíluson megmarad. A mélyekkel kezdem. Jóval többet mutat belőlük, mint az elvártam volna. A mérete miatt természetesen behatároltak a képességei, de a felső basszus jó kidolgozása feledteti az ultra mély tartomány nyilvánvaló hiányát. Rush The Camera Eye klasszikus rock felvételén megvan az alsó tartomány súlya, de szerencsére a hangfal nem túlozza el. Geddy Lee mély aláfestése igazán élvezetes.
A középtartomány kiválóan kidolgozott. A Rush felvétele több más hangfalon hallgatva kicsit orrhangú, mivel az elektronikus gitárnak igen dús a hangja. A Sonus meglepő áttekinthetőséggel ábrázolta. Persze akad benne némi szépia, de ennyi még éppen jól állt neki, ráadásul elvette kissé az olyan fényes pop felvételen az éleket, mint a Dodgy In a Room. A magas sugárzó részben a közép tartományban is munkálkodik, és soha nem vesz el előle, de fent a hangja nyugodt. A cintányérok és a kemény beütések pontos metál hangzást mutatnak, de soha nem válnak túl fémessé.
Most beszéljünk a ritmusról, és a dinamikáról. Az átlagnál jóval kedvezőbb az ára – legalábbis a többi testvéréhez képest, ezt figyelembe kell venni. Nagyon jó animált hangzást nyújt, megmutatja a zenei bekezdéseket és ami még fontosabb a végeket, nem mázol, és nem csak jelzi ezeket. A kilencvenes évek közepéről származó Manix You Held My Hand drum’ n’ bass szerzeményén kiváló a tranziens kezelés módja. Az elektronikus mélyek körülölelik a hallgatót, de a Sonetto feszesen tartotta a gyeplőt, gyorsak és pontosak voltak. A felső sáv könnyedén követte a ritmust, és a vintage dobgép hi-hat effekjeit. Az ének minták jó összhangban voltak a billentyű aláfestéssel még akkor is, amikor a muzsika felpörgött. Ez ritka erény.
A dinamika ábrázolás módja meghökkentően jó ahhoz képest, hogy egy relatív kis méretű állványosról beszélünk. Más, hasonló méretű hangfalak gyakran csökkentik a dinamika érzését, de a Sonetto végig kitartott. Kate Bush The Big Sky felvételének lejátszása közben a hangerőt három órára felcsavarva is teljesen hallgatható maradt. A hangfal mindent a helyén kezelt, pontosan követte a dinamika csúcsokat. Persze a leghangosabb részleteken maradt némi hiányérzetem – főleg az álló Sonetto III-mal összehasonlítva – de az állványos igazi herkulesi munkát végzett. Ebben az árkategóriában az állványosok általában hasonlóra sem képesek.
A színpad ábrázolás tetszett. Sparks Number One Song in Heaven templomi jellegű hangzását kiválóan mutatta. Tetszett a természetesség, és az, ahogy minden hangszer a tér adott pontjához volt rögzítve. Akár külön is oda lehet figyelni a hangszerekre, a felvétel ábrázolás módja még ezt is lehetővé tette. A Moog szintetizátor uralja a felvételt, amelyet a vokál több rétege is időnként elborít. Különlegesen élvezetes effekt, főleg ezzel a kiváló ábrázolás móddal.
Mik a hátrányai? Nos, azt kell mondanom, ezért az árért nem sok. Más tesztelő pilóták ráolvasták a szépia jellegű tonalitást az átvitel néhány tartományán, de ezzel nem feltétlenül értek egyet. A színpad ábrázolása amellett, hogy nagyon jó, természetes, hogy nem versenyezhet a koncentrikus elrendezésű driverek pontszerű ábrázolás módjával. Emellett azt is el kell ismerni, hogy a mérete alapvetően behatárolja a lehetőségeit. Aki hatalmas hangerőt, és dübörgő basszusokat akar egy nagy méretű szobában, az inkább álló hangfalat válasszon.
Ítélet:
A Sonus faber Sonetto II egy kellemes hangfal, ami bőven megszolgálja az árát. Hangzás tekintetében, de berendezési tárgyként is gyönyörű. Ha előkelő megjelenésű, komoly hangra képes állványosra vadászik, ráadásul megfizethető áron, nehezen fog ennél jobbat találni.
Műszaki adatok:
Írta: David Price
2021 május 28
Forrás:[https://www.stereonet.co.uk]
