McIntosh MP100 Phono előerősítő bemutató Ecoustics

Van értelme 2000 dollárt költeni egy lemezjátszó előerősítőre? A McIntosh MP100 a legjobb indokot szolgáltatja erre.

Minél többet hallgatok vinylt a sokféle hangszedőmmel, annál inkább realizálódik bennem a felismerés, hogy egy lemezjátszó előerősítő vagy a leggyengébb, vagy pedig a legfontosabb láncszem a rendszerben. A McIntosh MP100 phono előerősítő hosszabb hallgatása ébresztett rá arra, hogy milyen hatalmas szakadék tátong az egyes berendezések hangja között.

Most, hogy a spektrum másik végéről származó berendezés van a kezeim között, kezdem végre megtapasztalni a különbséget a kiválónak mondott, és a valóban kiváló előerősítő között, annak ellenére, hogy ez az ár nem megfizethetetlen a legtöbb audiofil számára.

Az MP100 nem nevezhető olcsónak, de ennek ellenére bevállalható, ha figyelembe veszi a márkanevet, és ami mögötte áll. Tisztába vagyok azzal, hogy 2000 dollár a legtöbb zenerajongó számára szigorú plafont jelenthet. Lehet, hogy furcsán hangzik majd, de ez a McIntosh nagyon megéri az árát, sőt csodálom, hogy csak ennyibe kerül. Csak arra tudok gondolni, hogy a binghamtoni srácok ilyen módon próbálnak új rajongókat magukhoz láncolni. Ehhez tényleg olyan ár és teljesítmény arány kell, ami annyira csábító, hogy lehetetlen legyen figyelmen kívül hagyni.

A gyárlátogatásom alatt eljátszottam a gondolattal, hogy milyen hangja lehetne a legjobb McIntosh rendszernek nálam, de ez csak gondolat maradt, mert nem tudnám megfizetni. Az MP100 viszont realitás lehet, és annak ellenére, hogy nincs rajta az ikonikus kék műszer híven tükrözi a gyártó ethoszát, emellett tartalmazza a legmodernebb mérnöki fejlesztéseket, és jól példája a minőségi hangzás iránti elhivatottságuknak.

A McIntosh MP100-at úgy tervezték, hogy örökké tartson. Masszív csomagolásban érkezett, és mikor kézbe fogtam éreztem, hogy semmin nem spórolt a gyártó.

11-1/2″ x 3-5/16″ x 13-3/4″ méretével nem foglal nagy helyet az állványban, vagy a polcon, ahová én is helyeztem a bemutató időtartama alatt. 9 fontos súlya olyan, mintha egy téglát tartanék a kezemben. Több szempontból a megjelenése olyan, ami az 1980-as évek old-school McIntosh berendezéseit idézné. A bemenet lezárás választó forgató gombok régies hatást keltenek, ám a belső része határozottan modern, ráadásul igazi svájci bicska a rendszerben.

MM és MC hangszedőket is tud kezelni, és az erősítése bőven elég még egy alacsony kimeneti jelszintű Denon DL-A110 MC hangszedőmhöz is. Ezt a hangszedőt én például csak illesztő trafóval tudom csatlakoztatni a Croft RIAA Phono előerősítőmhöz, mivel az csak 45 dB erősítéssel rendelkezik.

A hátlapon jobb oldalon külön MM és MC bemenetet talál. RCA és szimmetrikus analóg kimenetei még nagyobb méretű csatlakozókat is támogatnak. Az analóg kimenetek mellett három digitális is található. Az optikai, koaxiális és USB-B kimenetek arra szolgálhatnak, hogy az LP tartalmakat számítógép merevlemezére lehessen archiválni, vagy digitális bemenettel rendelkező aktív hangfalat lehessen meghajtani róla. A kimenetek 24 bit 96 kHz-re vannak limitálva. Szó sincs DSD és MQA támogatásról.

Nem teszteltem a digitális kimeneteket, mert sokkal inkább érdekelt az, hogy a felülvizsgálaton szintén nálam tartózkodó Pro-Ject Debut Pro lemezjátszóval együtt mire képes.

A meghallgatás:

A pandémia miatt volt időm többféle lemezjátszót, és hangszedőt kipróbálni rajta. A fent említett Pro-Ject mellett a saját Thorens TD-145/Dynavector 10×5 Yamaha YP-701/Grado Opus3, NAD C 588/Ortofon 2M Red/Goldring E3 és a Thorens TD 160 Super/Ortofon 2M Black, valamint a Denon DL-A110 is volt rákötve. Minden lemezjátszóval, és minden hangszedővel nagyon jól szólt, ez alól kivétel csak a 2M Red volt. Soha nem szerettem a harsány hangú hangszedőket, de ez lehet, hogy a hiba bennem van. A bemutatóban elsősorban a Grando Opus 3 és Ortofon 2M Black hangszedőre koncentrálok. Ezek még az MP100-nak is nagyon tetszettek. Jól szólt még a Denon is, de annak a hangja trafóval támogatva tényleg szinergikus rendszert mutat a Croft erősítőmmel, amit személy szerint nagyon kedvelek.

A McIntosh berendezéseknek általában jól felismerhető saját hangzásuk van. Nos, aki ezt keresi az MP100-ban is, az csalódni fog. Ennek olyan gyönyörű organikus hangja van, ami minden hangfal és erősítő kombinációban a sebességet és a lendületet biztosítja. Nagyon meglepett például, hogy teljesen másként szólalt meg a Grando Opus 3, Croft és SimAudio phono kombinációhoz képest, amit a mindennapokban használok. A Croft például zajosabb a nagy jelszintű hangszedőkön, amit azért nézek el neki, mert élénk, és vibrálóan tiszta a hangzás. A McIntosh ezzel szemben halálos csendben van.

Nincs kizárva, hogy most hallottam először életemben a legalacsonyabb phono előerősítő zajküszöböt. A sötét háttérben olyan apró részletek tűntek fel a kedvenc lemezeimen, amiket eddig még nem hallottam.

Donald Byrd és Eric Dolphy hallgatásával nem tudtam betelni az Opus 3 és MP100 kombinációval. Sokkal tisztább, nagyobb felbontással, mélyebb színpad ábrázolással, és nagyobb lendülettel szólalt meg annál, mint amihez eddig szokva voltam. A mély dob, a basszus akusztikája definiált, textúrált, és ez minden jazz felvételen igaz. Ilyeneket eddig csak csöves phono előerősítőkön hallottam, de az MP100-nak nagyon feküdt a Grado fa teste, és organikus természetessége.

Az Ortofon 2M Black kevésbé organikus, és kevésbé természetes hangú hangszedő legalábbis a Gradóval összehasonlítva. A Thorens lemezjátszómba szerelve a hang kicsit melegebb, és az MP100 új szintre emelte.

Nick Cave & The Bad Seeds, Into My Arms jó példája az MP100 áttekinthető hangjának, és a zenei ábrázolás módjának. A nyitó zongora futam kicsit előrébb van a térben, és nagyobb súlyt kap. Cave hangja pont a hangfalak között szólt. A Grado több húst rakott a csontokra, de a 2M Bronze jóval precízebb és több részletet ábrázol. Az MP100 mintha a színpad ábrázolás méretén is javított volna, de nem túlzó módon.

White Stripes Ball and Biscuit, és I Just Don’t Know What to Do With Myself című dalaiban az MP100 jól kezelte a Meg White hangjához hozzáadott torzítást. Az Opus 3 Jack White gitárjának autentikus hangját jól ábrázolta, de kevesebb részlettel, mint az Ortofon. Az utóbbi még az ábrázolt kép egyes részleteibe is betekintést engedett. A McIntosh MP100 minden zenei stílust ugyanúgy kezelt. Sötét, zajmentes háttérrel, és nagy energiával, ha a stílus azt követelte.

Elvis lázba hozott. Minél többször hallgatom a felvételeit, annál inkább tudatosul bennem a nagysága. A Fever az Elvis Back albumról tökéletes példája annak, hogy a férfi énekhangot tesztelhessem. A lemez bizony 50 dollárba került még utánnyomatként is évekkel ezelőtt. Miközben a Magnepan LRS és a Q Acoustics 3050i hangfalaimon hallgattam, akkor érlelődött meg bennem a gondolat, hogy a McIntosh alulárazott termék. Én ezt a felvételt több tucat hangfalon és erősítőn hallgattam, de itt akkora volt a jelenlét érzet, mintha Elvis a szobában állna. Összehasonlításképpen az LRS az énekhangot kicsit hátrébb húzta a 2M Black hangszedővel, azzal együtt szilárdan a helyén tartotta. A basszus ütős, de a textúra az Opus3-nak tapintható, még azzal együtt is, hogy máshol ábrázolta a térben. A McIntosh MP100 azon ritka phono fokozatok közé tartozik, amelyek mindent egy kicsit jobbá tesznek. Tudnia kell, hogy ilyet ritkán mondok egy készülékről.

Következtetés:

A McIntosh MP100 lemezjátszó előerősítő nem olcsó, és akik meleg hangzást keresnek, azoknak nem javasolt. Részletesség, felbontás tisztaság, dinamika és jelenlét érzet tekintetében éjjel-nappal buliba hívható. Kellően semleges ahhoz, hogy hangszedők széles skáláját hagyja érvényesülni, ha az ember annak jellegzetes hangjára kíváncsi. Én például nem szeretném hozzá túl semleges fajtákat. Ha mindig is vágyott egy McIntosh készülékre a csúcskategóriás rendszerébe, ez a lemezjátszó előerősítő lehet a legjobb kezdő lépés.

Írta: Ian White

2022 Június 2.

Forrás: Ecoustics.com

Műszaki adatok: McIntosh MP100 phono előerősítő