Csavaros felvilágosítás mód

Csavaros felvilágosítás mód

Az elektroncsöves erősítők reneszánszukat élik. Olyan sokan hisznek annyi mindent az erősítés módokról, és a munkapontokról, hogy eljött az ideje a felvilágosításnak. Persze viszünk bele némi csavart, különben nem fogja elhinni, mekkora szerencse kell a jó hanghoz, ha valamiben nagyon hisz.

Kezdjük a trióda vs. pentóda és a single-end vs. push-pull kérdéssel. Ide nem szükséges semmi szerencse, az majd később jön. A single-end kifejezés sokakban egyértelműen az A-osztályú munkapont beállítást, azaz az elérhető legjobb – egy fázisú – erősítés móddal párosuló fogalom. Nem vitatjuk, hogy van ennek némi alapja, a kérdés csak az, hogy meddig? Amíg a visszacsatolás bele nem szól a dologba. És mi történik, ha a visszacsatolás belegyalogol a szép elméletünkbe (értsd munkapont beállítás)? Nos, az a biztos, hogy elkezdi lefelé húzni a munkapontot, és bizony egyre kevésbé beszélhetünk szép hangról, kezd a lehető legnagyobb teljesítmény kinyerése céllá válni, és legyen erős, ez nem az A-osztály! Akkor mi? Nos, ez a mérnökön múlik, akinek B-terve, a B-osztály felé való közelítés lehetett csak, és semmi más. Huncut pszicho-akusztikai kutatások azt támasztották ugyanis alá, hogy jobban kell törődni a membrán kifelé induló mozgásának kontrollálásával, mint azzal, amit hátrafelé mozgás közben művel. Emellett az elektroncsöves erősítők S- görbéje tanúsítja, hogy a csőnek még nincs „vége” a felső könyök (ez az a pont, ahonnan az átvitel torz lesz) elérésekor.

Mivel állítsuk elő a teljesítményt? Itt is többféle csőtípus jöhet számításba, mindenki másban hisz. A klasszikus hang, a trióda. Az nem vitatható, hogy ennek van a legkisebb torzítása, amíg más nem volt, ez a kis érzékenységű eszköz uralta a hangtechnikát, és ez alapozta meg eleink zene rajongását. Sokat köszönhetünk tehát neki, de vajon még mindig képes uralkodni? Nos, ez már szerencse kérdése. Befolyásoló tényező a hangfal. Ha elég nagy az érzékenysége, nyugodtan esküdhet a triódára, és harsányan hangoztathatja hitvallását. A baj csak akkor kezdődik, ha ezt mindenki elhiszi. Vannak ugyanis hangfal típusok (elég sok!, sőt a legtöbb), amelyek a nagyobb teljesítményt szebb hanggal honorálják, mint a kisebb torzítást alacsony teljesítmény mellett.

Hogyan lehetne a trióda szánalmasan alacsony teljesítményét fokozni? Két mód áll rendelkezésünkre. Az egyik, hogy nem triódát használunk, a másik pedig, hogy több triódát használunk. Kezdjük az olcsóbb megoldással, ahol kivesszük a pakliból a triódát. Helyettesítve például pentódával, az érzékenység és a teljesítmény ugrásszerűen megnő. Sajnos ez igaz a torzításra is, de az nem ugrik akkorát, mint a másik kettő. Azonnal rendelkezésre áll egy sokkal univerzálisabb erősítő, ami többféle hangfalon szól jól, ráadásul nagyobb teljesítményig maradhat valós A-osztályban a munkapontja! Emellett a ravasz mérnökök a kicsatoló trafóról a gyorsító rácsra visszavezetett jellel még azt is meg tudták oldani, hogy a hangja hasonlatossá váljon a triódához.

A drágább megoldás pedig a több trióda használata. Ezt is többféle módon lehet alkalmazni. A klasszikus single-end elrendezésben több csövet lehet párhuzamosan kötni, illetve push-pull kapcsolástechnikát lehet alkalmazni. Mindkettőnek van valós, és vélt árnyoldala.

A valós árnyoldallal kezdjük, mert ezt soha senki nem veszi figyelembe! Ha leragadunk ez elsősorban A-osztályú munkapont beállításnál, az folyamatosan áramot áramoltat a végerősítőn. És akkor mi van? Ott a kicsatoló trafó, az majd jól leválasztja, és semmi baja nem lesz a hangfalunknak. Ez így tökéletesen igaz, de közben felmágnesezi a kicsatoló trafót, ami ezáltal veszteségesen működik, azaz torzít a hangon! Na, ezt nem szokták figyelembe venni, pedig van megoldás. Az a neve, hogy push-pull! Talán furcsán hangzik, de ez nem azt jelenti, hogy B-osztályt kell mindenáron használni a munkapont beállításnál! A gyönyörűen integrált jelünk szétszedésétől majd a kimeneten történő összerakásától sokan húzódoznak, ami megérthető, mert lehet az rosszul is csinálni. Ám jelen esetben van nekünk egy kicsatoló trafónk, ami csodákra képes, ha jó helyről származik.

Szóval lássuk a push-pull kapcsolástechnika kicsatoló trafóval történő használat módját. A leghatékonyabb tényleg akkor, ha a munkapont B-osztályban van. Ám a két elektroncső alkalmazása miatt kicsit pazarolhatunk az elméleti maximum teljesítményből. Hogyan? Úgy, hogy nem teljesen B-osztályt használunk, hanem elvisszük a munkapontot A-osztály felé. Ez kihúzza a null átmenetnél fellépő torzítás méregfogát, és csak kis teljesítmény vesztést okoz. De hát akkor áramot folyatunk a trafón, ami felmágnesezi a vasmagot, és torzítást okoz, nem? NEM, mivel a másik cső ellentétes irányban dolgozva, ugyanúgy előfeszítve jól kioltja azt a trafó tekercsén, így nincs felmágneseződés! Király gondolat! Akkor működjön mindkettő teljes A-osztályban, és kész. Nos, ez nem jó gondolat, mert akkor a két csővel gyakorlatilag egy csőnyi teljesítményt állítunk elő, amit nagyon nem szeretnénk.

Persze van rá mód a teljesítmény duplázására ekkor is, és akár mindkettő tökéletes A-osztályban működhet, de ez attól függ, hogyan hajtjuk meg őket. Igen, van az a módszer a meghajtásban, ami ezt lehetővé teszi, de akkor már Audio Research, McIntosh vagy Mastersound az erősítő neve, ami nem túl általános. A titok viszont ebben az esetben a kicsatoló trafó minősége, és tökéletes szimmetriája. Nos, ilyen a trafók nem teremnek az eBay-en, hogy mást ne gyalázzunk.

Szóval meg kell találnunk azt a lehető legkevesebb mértékű teljesítmény vesztést, ami még nem pénzkidobás. Ebben rejlik a mérnök zsenialitása. Aztán, hogy miként sikerül neki, az a büdzsétől függ. Egy biztos, a teljesítmény kell, mert anélkül nincs jó hang. Hogy aztán az Ön hangfalának melyik mód fekszik, az szerencse dolga, és ez alapozza meg a hitét. Bármelyik működhet! Single-end, vagy push-pull, trióda, vagy több rácsos cső ilyen-olyan típusa? Nem a hitvallásán, hanem elsősorban a hangfalán múlik.