Cambridge Audio Azur 851N és CXC – Régen minden más volt

Termék és arculatváltáson esik át a brit hifi egyik, ha nem is ikonikus, de emblematikus alakja, a Cambridge Audio. Napjaink kimondottan jó ár/érték arányú gyártója hozta el a szélesebb zenerajongóknak is megfizethető készülékeket, ezért talán kevesebben tudják, hogy 1968 óta űzik az ipart.

Azóta sok víz lefolyt a Temzén, változott a világ és vele együtt változtunk mi is. Nagyon hasonló történt a brit hifivel, mint nem is oly rég a brit autóiparral. Nagy részét megvették a kínaiak. A Cambridge Audio (CA) a „kis” részhez tartozik, állja az iparági nyomást, megmaradt hazai tulajdonban (Audio Partnership), de a gyártást már ő is régen Kínába költöztette. Ahhoz hogy megértsük, mit jelent a jó ár/érték arány, nem kell mást tennünk, mint elővenni az árlistákat. A CA nagyon rágyúrt a digitális zenelejátszásra, különösen a hálózati lejátszók portfóliója nagyon erős. Mai tesztünk egyik alanya az Azur 851N, a márka csúcsmodellje a szegmensben. De, még így is jóval olcsóbb, mint mondjuk a Lumin legkisebb tagja! Majdnem fél évvel ezelőtt jelent meg tesztünk a Stream Magic 6 V2-ről, ami majdnem a felébe kerül a 851N-nek. Mostani írásunkban arra kerestem a választ, hallunk előrelépést, kapunk e többet a pénzünkért? Ritkaság, nálam mindenképpen, hogy egy tesztben két készüléket is véleményezek. Kaptam ugyanis egy futóművet a hálózati lejátszó mellé, a vadonatúj CXC-t. Vele a második részben foglalkozom, akit csak ez érdekel, az hajtson lefelé.

A csomag súlya imponáló, dupla csomagolásban, jól védve szállították le a készüléket. A 8,1 kg-os tömeg nagy részét a vaskos alumínium előlapos készülékház adja, amely speciális, rezgéscsillapított alapokon nyugszik. Odabent három, különálló áramköri lapra ültették az alkatrészeket, amelyeket egy toroid trafó lát el feszültséggel. A legfőbb műszaki változás, hogy az angolok szakítottak (végre) a Wolfson chipek köré kiépített kapcsolásokkal, és a DAC részt teljesen átalakították. Immáron egy kettős Analog Devices AD1955 típusú konverter végzi az oroszlánmunka nagy részét. Ez az egység 24 bites felbontást és maximálisan 384 kHz-es mintavételezést támogat. Ezt minden esetben ki is használja, hiszen itt is alkalmazásra került a második generációs ATF2-es felkonvertáló (upsampling) egység, amely három, választható üzemmódban is képes dolgozni. A felkonvertálásról erősen megoszlanak a vélemények, az ellenzők szerint túl nagy beavatkozás történik a rögzített zenei anyagba, a támogatók pedig azzal érvelnek, hogy sokkal jobb minőségűvé, élőbbé varázsolja a felvételeket. Akárhogy is, ezt a funkciót nem tudjuk kikapcsolni, együtt kell élnünk vele. Fogjuk fel ezt egyfajta szolgáltatásként, amelyekben igencsak bővelkedik a 851N. Teljes körű hálózati lejátszás (NAS-ról), USB DAC, Toslink és S/PDIF be,- és kimenetek, de akad AES3/EBU bemenet és XLR kimenet is, a hagyományos RCA analóg kijáratról nem is beszélve. Furcsa, de nem szokatlan a CA készülékeitől, hogy a felskálázás ellenére a maximálisan támogatott mintavételezés „mindössze” 192 kHz, a DSD támogatás pedig picit szegényes: mindössze a DSD64-es anyagokkal boldogul, de azokkal is csak USB-n keresztül, számítógépes forrást használva. A meghallgatásokat az előre összekészített külső merevlemezről végeztem, az előlapi USB kijárathoz csatlakoztatva. Elsőként Hugh Laurie „Let Them Talk” albumát indítottam, ez sima 16 bites, 44,1 kHz-es fájlokban van tárolva. A „St. James Infirmary” (amely egyébként az album nyitódala) egy régi amerikai népdal (a gyökerei az óhazába nyúlnak vissza, egészen a XVIII-ik századig) feldolgozása. Nem az első, hiszen Louis Armstrong már 1928-ban lemezre játszotta a saját verzióját, a cím a londoni Szent János leprakórháznak állít emléket. Meghallgattam párszor ezt a számot, ami azonnal feltűnt, az a megváltozott hangkarakter. Érezhető, hogy ez bizony nem a CA-ra eddig jellemző Wolfson-hang. Több lett a mély, de nem csak a mennyisége, hanem a minősége is jobb: feszes, pontos, de nem puffog (igaz, ezzel eddig sem volt gond a Stream Magic esetében), nekem kimondottan tetszett, a monitorsugárzóknak pedig még jól is esett. A felbontásban nem vettem észre említésre méltó előrelépést, ellenben a zene tisztasága, a lecsengések mind-mind mutatják, hogy sikerült adni is valamit a felárért cserébe. Ha a teljes hangsávtartományt nézem, a CA hű maradt önmagához, a felső tartomány nyíltsága példás, az alsó oktávokat azonban megtöltötte testtel, azok hidegek és mélyek lettek, mint egy borospince. Nálam ez kifejezetten jó volt, másik rendszerbe illesztve azonban nem biztos, hogy kedvező lesz. Az angolok szeretik a pudingot, annak a próbája pedig köztudomásúlag az evés. Még tavaly decemberben, afféle karácsonyi ajándékként én is letöltöttem az összes Linn tracket, közülük választottam egy klasszikus zenei művet másodiknak: Katherine Bryan előadásában a „Flute Concertos by Christopher Rouse & Jacques Ibert” című lemezről a második számot, címe „Flute Concerto – II. Alla Marcia” (24/192). Jó hosszú, igaz? Megfeküdte a 851N gyomrát is: az albumborítót is kirakva a központi kijelzőre, az előadót és a szám címét egy villanás alatt végigfutatta, majd megtartotta az első pár karaktert, ami kifért. Valahogy meg kellene oldaniuk, hogy lassú scrollozással fusson végig folyamatosan ez az információ… Visszatérve a hangra és a művésznőre, egész jól adta vissza a nagy Cambridge: tiszta, transzparens hangot hallottam, a halk részek is információban gazdagok, de nem túlzóan részletező karaktere eltér az eddigi CA trendektől. A halk és hangos (tuttik) részek közötti átmenetet jól hangolták be a britek, (sok forrás szenved ilyen hibától) a térábrázolásban is jeleskedik. Nekem, személy szerint jobban bejön ez a váltás, amit az AD konverter megjelenése hozott, mert úgy vált testesebbé a hang, hogy nem ment a Wolfson kellemes levegősségének a rovására.

A harmadik lemez egyik nagy kedvencem, Keith Jarrett „Kölni koncert”-je volt (24/96). Az érdekesség kedvéért megemlíteném, hogy a felvételt 1975 január 24-én, a kölni operaházban vették fel. Jarrett egy Bösendorfer Imperial 290-es zongorán játszott, amely sajnos nem volt tökéletes műszaki állapotban, a gyors próbák során ez kiderült, először vissza is utasította, hogy ezen játsszon. Az előadás végül nagyon későn, 23:30-kor kezdődött, két mikrofonnal rögzítették (csöves Neumann U-67) egy Telefunken M-5-ös szalagos magnóra. Mivel a felvétel hanglemezre készült, ennek megfelelően kellett "megszakítani" a zongorajátékot, amely tulajdonképpen egy improvizáció volt! Három részre osztva, az első 26, a második 34, a harmadik pedig 7 perc hosszú lett. A 34 perces "etap"-ot két részre osztották, ezek lettek a IIa és IIb részek a lemezen. Jól ismerem ezt a felvételt, mind a hanglemezes, mind pedig a digitális változatot. Bizton állíthatom, hogy csak igazán jó rendszeren szólal meg úgy, olyan felbontással, hogy a hallgató maradéktalanul befogadhassa az élményt! A forráskészüléknek különösen nagy jelentősége van itt. Alkalmam volt kipróbálni a különböző filter-állásokat, így a MIN állásnál egy, a megszokottnál mélyebb tónusú zongorahangot kaptam, a felbontást pedig picit visszafogta, akinek a testesebb hangok jönnek be, válassza ezt. Én a LIN kapcsolót aktiválva hallgattam, mert számomra nagyobb élményt nyújtott Jarrett minden apró megnyilvánulása, amit beleszőtt a játékába. Bár hifis mércével nézve nem beszélhetünk ennél a felvételnél jelentős térábrázolásról, de mindenképpen meg kell említenem, hogy pontosan bemérhető, hová helyezték a két mikrofont. A Bösendorfer hangját, noha nem éri el az analóg lemezről hallható (saját rendszeremben, persze) dinamikát, mégis, egészen jól tolmácsolja a CA. Nem műanyagos, a hangszer szinte teljes rezonanciaskálája felépül, hallható. Utolsó előttinek a „megszokott” Gipsy Kings együttes „Roots” című albumát füleltem meg (16/44,1). A húros hangszereken, főleg, ha közelről vannak mikrofonozva, „tetten érhető a rendszer”. Megvan benne az a testesség, amit annyira szeretek, de ugyanakkor nem lesz esetlen a zene, vagyis megmarad levegősnek, könnyednek, vaskosság nélkül. A Roots-ot hallgatva megpróbáltam feleleveníteni a Stream Magic-et: ahhoz képest a 851N nem annyira világos és fényes a felső oktávokon, a közepe és a mélye viszont egyértelműen előrelépés. Kicsit sötétebb is a tónusa, a „Rhytmic” című felvételen ez le is jön, de maga a taps, mint hangszer, a zene valósága, a hangszerek és az ének egész magával ragadó volt. A térhatást azonban hallottam már sokkal jobbnak is ezen a felvételen, igaz, más digitális forráskészülékkel. Az „Amigo” nagyon tetszett, valódi, vaskos hangszerhangjaival, kellemesen kerek, telt és dinamikus előadásával nagyon illett a rendszerembe. Végezetül nem maradhat ki rockzene sem a repertoárból, Dire Straits és az „Alchemy” következik (24/96). „Private Investigation”: zenei, érzelemdús hangzás, amihez nagyban hozzájárul a jó ritmika és a pont eltalált felbontás. A középtartomány fantasztikusan jó, egységes, a koncert tere azonban szűk, a nagy területeken zajló események visszaadásában nem jeleskedik a CA hálózati csúcsmodellje. „Sultans of Swing”: pörgős nóta, azonban a 851N nem az a kimondott rocker. A tömörsége jól áll neki, azonban lehetne pörgősebb is, mert picit lassúnak hallom. Knopfler gitárjátéka azonban nagyon fekszik neki, azt lazán, csuklóból megoldja. Összegzésképpen jót tett a váltás a Cambridge Audiónak, már ami az alkalmazott technikai hátteret illeti. Érezhető az előrelépés a Stream Magic 6 után, kimondottan üdítő, hogy az angolok nem ugyanarra a konverterre építik az összes készüléküket. Az AD gyártmányú DAC inkább a PCM (Burr-Brown) hangkarakteréhez áll közelebb, ezért is tetszhetett nekem. Ugorjunk neki a másik CA készüléknek, a CXC-nek, amit a gyártó CD futóműnek hív.

CXC

Legelőször tisztázzuk, mik a jó futómű ismérvei? Stabil kiolvasó mechanika, rezgésmentes készülékház, ha lehet, nagy tömeggel párosítva, megfelelően elcsatolva, zajmentes digitális kijárat. Na és persze mindenekelőtt: minőségi tápellátás! A CXC-nek van súlya, bár nehéznek semmiképpen sem mondanám, de azért nem is könnyű. Egészen biztosan toroid trafó van benne, az alján lévő rögzítési pont erről árulkodik. Előlapja teljesen sallangmentes, és már az új dizájn szerint készült, csak az újragondolt Cambridge felirat árválkodik rajta, az Audio szót elhagyták, de előkerült egy matrica, rajta a brit zászlóval és egy aranyos „Great British Sound – Since 1968” felirattal. Van mire büszkének lenni? Lássuk, miket szereltek a futóműbe a mérnökök. A saját, S3 névre keresztelt szervórendszerüket használják, amit a 851-es CD játszóhoz fejlesztettek ki, és amelynek nagyon alacsony a jittere, valamint kimagaslóan jó a hibajavító képessége. A gyártó külön kiemeli a vibráció-csillapított készülékházat*. A hátsó felén egy S/PDIF és egy Toslink digitális kijáratot találunk, valamint egy IEC tápcsatlakozót. A teszthez bevetettem egy sokak által kedvelt, futóműként használt, könnyen beszerezhető Philips 614-es CD játszót (*amelyben az egyetlen, általam elvégzett módosítás szintén a vibrációcsillapítás volt). Bevallom, soha nem hasonlítottam össze pusztán futóműveket, ezért szkeptikus voltam, lesz-e értékelhető különbség. Lett! A teszt során egymás mellé helyeztem a két játékost, tápkábelnek mindkettőjük esetében a hozzájuk adott gyárit használtam, a digitális összekötő pedig egy Siltech gyártmány volt. Természetesen a kábel másik felét minden esetben a 851N digitális bejáratához csatlakoztattam. Kiválasztottam három különböző album három számát, amelyek pusztán a véletlennek köszönhetően a negyedik track-ek voltak, majd mindegyiket háromszor, felváltva hallgattam meg mindkét gépen.

Beethoven IX. szimfóniája, IV. tétel, finálé, kórussal. (FATCD 420/5) A CXC sötétebb tónusú, a szalagzaj jobban előtérben van. A magas tartomány fedettebb, kevésbé hangsúlyos. A közepe az angolnak többet megmutat, viszont a kórus helyenként túlszaturált (míg a Philipsen simább, kisimultabb). Ezzel együtt az énekhang jobban tetszik a brit vason, a tere is kitártabb, a pozícionálása precízebb. 8:20-tól a kezdődő kánon egységesebb, nem olvad össze, mint a 614-en.

Super Trio, „Live at the One World Theatre, Matrix (CD Universal UCCJ-3014). A Cambridge mélyebbre van hangolva, ez most már egyértelmű. Viszont precízebb a hollandusnál, és a mélysége megfogottabb, kontrolláltabb (bőgő). Felbontásra többet mutat, de a zongora sajnos elnagyolt, műanyagos. A Philipsen ez egyértelműen kiműveltebb, levegősebb, főleg a felső regiszterekben. Alul a CXC jobban tetszik, a cinek pedig egyértelműen finomabbak az angolon, nem karcolnak, nem bántják a fülemet, mint a 614-en. Az összbenyomás nyugodtabbnak mutatja az angolt. 7:00-tól indulnak be igazán a dobok, (szóló) azonban itt előnybe kerül az öregebb készülék. Dinamikusabb, a hang jobban leszakad a dobozokról, és precízebb is.

Leonard Cohen, „Old Ideas”, Darkness (CD Columbia, 88697 98671 2). A Cambridge futómű nyugodtabb, nem annyira tolakodó, mint a Philips. Ez különösen jól érvényesül Cohen énekén, az angol jobban belesimítja a zenébe, míg a másiknál nagyobb hangsúlyt kap, az előtérbe helyezi. A 614-es ezen a felvételen fényesebb, csillogóbb, egyértelműen „hifisebb”, a CXC mélyebb tónusával és kevesebb részlettel operál. Csak az a baj, hogy hiába megy mélyebbre, a Philipset nem tudja megszorongatni, mert amaz precízebb és megfogottabb prezentációra képes. A már említett Cohen hang a hollandon teljesebb jelenlétérzetet biztosít, a „presence” élőbb rajta. A háttérvokálra is ugyanez vonatkozik: a lányok már majdnem Cohennel egy fizikális szinten és hangerőn állnak a Philipsen, míg a CXC-n háttérbe húzódnak, ahogy illik tőlük.

Összességében a CXC bevált arra, amire tervezték, de én mégsem futóműként tekintek rá, hanem inkább egy olyan CD lejátszóként, amelyből a DAC-ot másik helyre költöztették. Moduláris rendszer lévén a Cambridge azt gondolhatta, hogy ha már úgy is rak konvertert az erősítőibe, a hálózati lejátszóiba, teljesen felesleges a CD játékosba is rakni. Aki hagyományos CD játszót szeretne a márkától, másik 5 típusból is választhat. A futómű meg legyen futómű.

Forrás:[www.hifipiac.hu]

Specifikáció: 851N, CXC