Minden audiofil zenerajongó esküszik valamire. Hogy mire, azt nagyban befolyásolja az esetleges szakmai végzettsége, vagy az, amiben jártasnak érzi magát. Utána már bármit be tud magának magyarázni a rendszerében hallottak alapján. Aki például a számítástechnikában jól képzett, az ismeretei alapján előnyben van. Biztos ez? A zenét le lehet írni egyesekkel és nullákkal jobb, vagy rosszabb megközelítéssel. Melyik megközelítés a jó? Azt fogjuk jónak ítélni, ami a fülünknek kedves. Ám mire a fülünkhöz eljut, azt nagyon sok más dolog is befolyásolja, amit elsősorban azért nem veszünk figyelembe, mert soha nincs rá elég pénzünk, esetleg nem is gondolunk rá.
Marad tehát az a kapaszkodó, hogy az egyes rendszer részeken próbálkozunk a legjobb eredményt mutatókat összeválogatni, kezdve mondjuk a digitális formátum kiválasztásával. Alapvetően mindegyik átviteléhez tényleg „csak” egyeseket és nullákat kell átvinni, a különbség közöttük az, ahogyan ezeket később feldolgozzák. Nem bújunk szakszavak mögé, illetve ott helyben megmagyarázzuk őket, így mindenki meg fogja érteni a lényeget.
A fő különbség a feldolgozás módjában az, hogy a beérkezett érték egy összetett valami része, vagy maga az információ. Ha nagyon leegyszerűsítjük, a DSD esetében maga az információ, a PCM-nél pedig egy leíró „szó” része. Igen, innentől már nem zenéről, hanem adatról beszélünk. Addig semmi baj nem szokott lenni, amíg hibátlanul megérkezik, de ez sajnos nem teljesül mindig.
Fix értékhez van hozzárendelve az, hogy mi alatt van a nulla, és az is, hogy mi felett az egy. Tehát ha bármilyen külső zaj, vagy átviteli korlát bekerül a rendszerbe, az befolyásolni fogja az adat kiértékelését. Impulzus tápok, amik nem csak kifelé fütyülnek, kábelek kideríthetetlen átviteli sávszélesség jellemzőkkel, stb. Aztán itt vannak a szükséges rossz – ám tévesen ideálisnak tekintett – konverziós eljárások, amelyekkel továbbíthatóvá válik az adat, ráadásul ezek többször is kezelésbe veszik a jelfolyamot oda-vissza. Azt már nem is vesszük figyelembe, hogy a szükségtelen rossz konvertálás (ingyenes programok, amikkel bármilyen formátumból bármilyet elő lehet állítani, és az eredményt közkinccsé lehet tenni ingyenes letöltés formájában) mit okoz. Van nekünk elég konverziós bajunk ezen kívül is, amelyek mindegyikénél adatot vesztünk. Apropó, tudta, hogy a Roon a 88/16 alatti felbontású PCM-et DSD-re konvertálva viszi át? Ezzel együtt azért van neki előnye is…
Szóval eljutottunk oda, hogy az adat érkezik, és néha nem. Mit lehet ilyenkor csinálni? A zene nem akadozhat, mert mérges lesz a gazda. PCM esetében kicsit könnyebb a dekóder dolga, mert „mindössze” 65.536 féle minta jöhet, legalábbis addig, amíg 16 biten, azaz a klasszikus CD formátumon kell lejátszani (ezt persze csak azok hiszik el, akik nem hallottak a nyolcszoros túlmintavételezésről, ami pedig a CD valós, nem kiolvasási, hanem lejátszási értéke). Ha selejt érkezik, az könnyen kiszűrhető a paritás bitnek köszönhetően, és be lehet illeszteni valami hasonló mintát korábbról. Amikor ez történik, akkor például egy ügyes algoritmus éppen CD-DA formátumot dolgoz fel gyakorlatilag 20 biten.
És mi a helyzet, amikor nem ezüst korongot pörget? A zene akkor sem dadoghat, hiszen idő alapú! Nos, ilyenkor a hiba továbbmegy, és „ciccenés”, halk hördülés vagy csend formában megjelenik a hangban (ehhez már sorozatos hiba kell, ami nem javítható). Ez eddig érthető ugye? Szerencsére, csak 44.100 alkalom van másodpercenként a hibázásra, és a nagy sebességű jelfeldolgozásnak köszönhetően van lehetőség „újra lekérni” a hibásnak vélt adatot. De ki az, aki megelégszik az alapnak tekinthető kövület mintavételezési frekvencia értéknél, ami a dekóderét mindössze kb. 10,6 MB adat feldolgozására kényszeríti percenként? Nos, az nekiáll interpolálni/felkonvertálni.
Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy okos, és persze gyors algoritmus kitalálja, hogy milyen értékekkel lehetne kitölteni a két szó/adatcsomag közötti időbeli űrt. A kiindulás pontja az előző, a végpont pedig a következő leíró érték. De hiszen ez szuper! Fokoztuk a felbontást, kevésbé digitális ízű a hang!
Igen, ez igaz, mindaddig, amíg akár a kiindulás pont, akár a végpont nem hibás. Mivel gyakran az, az információszaporító algoritmusunk jó alaposan kihangsúlyozza a hibát és egyértelműen hallhatóvá teszi. (Persze az is igaz, hogy ha minden adat pontosan érkezik, ez elvileg jót tesz a fülünknek, ezért nem értelmetlen dolog, sőt..)
Ha ilyen gyakori jelenség a hiba, és ennyire csapnivaló az átviteli lánc, mit lehet tenni? Fokozzuk a mintavételezést, és egyszerűsítsünk a jelfeldolgozáson! Nevezzük innentől DSD-nek.
A maga nemében hatalmas ötlet, de tényleg. A hamvába holt másolhatatlanná tett SACD formátum például a 44,1 kHz hatvannégyszeresével mintavételez. Ez önkényes érték, amit úgy találtak ki, hogy az akkor aktuális 44,1 kHz PCM jellé jól konvertálható legyen. De miért tennénk ilyen botorságot? Nézze csak meg az Ön által használt DAC műszaki leírását! Külön jel utat és dekódert használ a PCM és a DSD jelekre? Ha igen, azt harsányan ki szokták hangsúlyozni a gyártók. Ha pedig nem, akkor a jó öreg PCM-re konvertálja a DSD jelfolyamot. Csak így egyszerűen…
Apropó egyszerű. A DSD tényleg egyszerű, de 1 biten dolgozva mégis 2,8 millió (DSD64) alkalommal ellenőrzi, hogy a muzsika szinusz jele éppen felfelé, vagy lefelé konyul az előző állapotához képest. Már ez is nagyon pontos leképezés mód, de ki elégszik meg ennyivel? Napjainkban már a DSD256 tekintendő alap értéknek. Akkor mi a baj a DSD-vel? Nincsen azzal semmi baj, eltekintve attól, hogy a kitalálásakor még nem állt a nagyközönségnek rendelkezésére megfelelő sebességű átviteli lánc, továbbá az, hogy ez a formátum nem maszterelhető a fapados ám elismert stúdiókban, továbbá az, hogy a régi felvételeket is el kéne adni, ráadásul nagy valószínűséggel átkeverődik DXD-vé, ami gyakorlatilag 24 bites 352 kHz-es nagy felbontású PCM formátum, csak másnak nevezik, hogy többet gondoljon róla. Más semmi, így egy levegővel.
Kicsit ráolvasható az is, hogy a magas alkalmazott frekvencia miatt több a zaja, mint a hasznos jel, de ezt kiváló minőségű szűrő áramkörök távol tartják a hallható tartománytól. Óvatosan eressze rá Super Tweeter egységet tartalmazó rendszerére, mert könnybe lábad a szeme…
Ha az egyik rossz, a másik meg nem jó, mégis mit hallgasson a zenerajongó? Hallgasson a fülére, és a rendszerében kevesebb hibát mutató formátumot válassza. Apropó! Van egyáltalán lehetősége választani? A zenei, és más szolgáltatók nem arról híresek, hogy sok választási lehetőséget adnak. Sebaj, próbálkozni attól még lehet. Ha van mersze, és persze pénze, audióra optimalizált switch rendszerbe iktatásával javíthat a digitális hangon. Több switch egységgel még többet… Határ az ésszerűség, csak addig menjen el, amíg hallja a különbséget, ellenkező esetben rámegy a gatyája az analóg tápokra…