McIntosh MC462 bemutató Stereophile I. rész.
Nemrég hasított belém, hogy több Mac kell az életembe! Azonnal megvásároltam a McIntosh Laboratory legújabb MC275-ös csöves erősítőjét, amit a már meglévő McIntosh C2300 csöves előerősítőm mellé szántam. A blogokon a közelmúltban újjáéledt vita a félvezetős, és a Single End csöves erősítők összehasonlításáról elgondolkodtatott. A gondolatot tett követte, és lám, megérkezett a McIntosh MC462 Quad Balanced (9000 dollár) sztereó végerősítője raklapra rögzítve. Két nagy, és nehéz kartonba volt csomagolva. Csak maga a csomagolás 33 font, és ehhez hozzáadódik az erősítő 115 fontnyi súlya. Ha tehát meg szeretné mozdítani, vagy állványra emelni, mindenképpen két ember szükséges, és hatalmas állvány terhelhetőség, nem beszélve a polc mélységről.
Frank McIntosh és csapata 1949-ben Marylandben Silver Spring városában kezdett dolgozni, és az első végfokuk az elektroncsöves Unity Coupled 50W1 volt. Ugyanebben az évben beadták a szabadalmat az Unity Coupled áramkörre és transzformátorra. Aztán 1951-ben a cég átköltözött New York államba, Binghampton városába, ahol azóta folyamatosan dolgoznak.
Egy héttel az MC462 megérkezése után személyesen részt vettem egy gyárlátogatáson, ahol megtekinthettem, miként működik a cég. Megtapasztaltam a McIntosh konzervatív hozzáállását, ahogy soha nem a minimumra, hanem mindenben a maximumra törekszik. Ez igaz a tervezéstől a kivitelezésig mindenre.
Lássuk közelebbről, miről beszélünk:
A félvezetős MC462 végfok az előd modell MC452-t váltotta le, és aktuálisan ez a legnagyobb teljesítményű sztereó végerősítőjük. A névleges kimeneti teljesítménye 450 W, 2, 4, és 8 ohmon. A maximális áram a kimeneteken 75 Amper csatornánként. A McIntosh 66 százalékkal fokozni tudta a Dynamic Headroom paramétert az MC452-höz képest, mégpedig a szűrőkapacitás növelésével. Az MC462 torzítása nem haladja meg a 0,005%-ot a névleges teljesítményen, és 0,002% alatt marad a középtartományon.
Az AB-osztályú erősítőben egy extrém módon alkalmazott komplementer kapcsolástechnikát használtak. A legtöbb push-pull rendszerú erősítő két fázisban erősíti a jeleket, mintha két különálló single-end erősítő. A kimeneten áll össze a teljes jelalak, ám ez az átmenetnél csekély torzulást szenved el. A McIntosh azt csinálta, hogy a push-pull erősítő minden fázisának erősítés módját külön-külön push-pull erősítővel erősíti. Két darab komplett push-pull erősítés van tehát fázisonként, amit a gyártó Quad Balanced elrendezésnek nevezett el.
Ez a tervezési mód minden félvezetős erősítőjükben jelen van. A jel összegző transzformátort pedig új műszót alkotva Autoformernek nevezték el. 1967-ben, amikor bemutatták az első félvezetős erősítőjüket MC2505 néven, a McIntosh ezt a speciális trafót használta az impedancia kicsatolásra. Ötvenkét évvel később az Autoformer még mindig alkalmazzák, hogy ez illessze össze a több push-pull fokozat kimenő jelét, és ahogy ők fogalmaznak: csökkentse a jel összegzéskor fellépő torzítást. Ennek köszönhető például az, hogy impedanciától függetlenül mindig 450 W névleges kimenő teljesítmény áll rendelkezésre.
Ez az irgalmatlan tűzerő meglepően kevés meleg termelésével jár. Amikor rátettem a kezemet a tetejére csak langyos volt. A hideg futás a ThermalTrak teljesítmény tranzisztorok áramgenerátoros jellegű meghajtásának köszönhető. Folyamatosan figyelik a hőmérsékletet, és a pillanatnyi érték szerint szabályozzák a munkapontot. Természetesen az alacsony hőmérséklet nem kis részben a hatalmas méretű hűtőbordáknak is köszönhető. Négy sorba rendezve uralják a készülék hátsó felét, és felülről nézve a bordák az Mc logot ábrázolják. Felülről nézve az erősítőn a trafók blokkvázlata is látható az árnyékoló fémbúrákon.
17,5 inch széles, 9,45 inch magas, és 22,5 inch mély. Az MC462 nem kis darab, de az elhelyezéskor a 22,5 inch mélység okozta a legnagyobb problémát. Ezt egyébként a két front panelen található fogórésszel együtt mérik. A fekete üveg front panelen két nagy műszer található McIntosh kék színű háttérvilágítással. A műszerek mérete 5,5×2,5 inch darabonként. A felső skála a kimeneti teljesítményt mutatja. 450-ig nagy számokkal, aztán két kisebb méretű felirattal 900, és az 1,8k jelzi, hogy a Dynamic Headroom magas érték, meghaladja a névleges kimeneti teljesítményt. A 3 dB paraméter a valós világban rengetegnek számít. A skála alsó részén a kimeneti jelszint dB-ben olvasható le.
Az előlap egyszerű, letisztult. Olde English betűtípussal zöld színben világít rajta a gyártó logo, három kis LED kijelzés mutatja a Statust, és a védelem aktuális állapotát. Két forgató kapcsoló szolgál a vezérlés beállításokra. A bal oldali Meter feliratúval a műszer világítást ki lehet kapcsolni, illetve megválasztható a mérés módja. Hold beállításban a csúcsértéket kis ideig megtartja a mutató, a Watts beállításban folyamatosan az aktuális teljesítményt mutatja. A másik gomb a Power. Ezzel be és ki lehet kapcsolni a végfokot, illetve a Remote állás választásával külső bekapcsolás vezérlő jelre fog reagálni, amit az előerősítő küld felé.
A hátlap elrendezése áttekinthető. Az oldalanként hat hangszóró kimenet pont alatt található középen a hálózati bemenet aljzat, közöttük pedig a hálózati biztosíték. A hátlapon XLR és RCA be és kimenetek találhatók. A bemenet üzemmód kis kapcsolóval választható ki. Az Auto Off kapcsolóval be és kikapcsolható az automatikus készenlét érzékelés. Ha az erősítő nem érzékel 30 percig bejövő jelet, készenlétre kapcsol a funkció aktív állapotában. Nagyon tetszettek a hangszóró kimenetek csatlakozásai. A kis tartozék szerszámmal még egy negyed fordulattal javasolják tovább feszíteni a kézzel történő meghúzás után, hogy a csatlakozás stabil legyen.
A rendszer, és rendszerbe illesztés:
Nem akartam egyszerre túl sok változással szembesülni, és elegendő időt akartam hagyni az erősítőnek a bejáródásra, ezért az első néhány napban nem módosítottam semmit. Egy Harbeth 30.2 40th Anniversary Edition hangfalra kötöttem rá, amelyről Herb Reichert írt korábban bemutatót. New York Central kerületében, ahol lakok, a hálózati feszültség elég jó, de tovább javít rajta az AudioQuest Niagara 7000 kondicionálóm.
Amikor bekapcsoltam az MC462 erősítőmet, először a nagy semmi tűnt fel. Semmiféle zaj nem hallatszott sem az erősítőből, sem a hangfalakból. Úgy tűnik, a McIntosh egyik erőssége a mechanikus és elektronikus zajok teljes kontrollálása. Ugyanezt tapasztaltam, amikor az MC275-öt illesztettem be a rendszerembe korábban. A referencia rendszerem két korábbi erősítője, amelyeket a McIntosh végfokokkal váltottam le, halk zümmögést adtak ki úgy a hangfalakon keresztül, mint a készülékből direkt módon, amit semmi módon nem tudtam elhárítani. Ám az MC462 (és a másik Mac is) megadja az audiofilek által olyan nagyon vágyott fekete csend lenyűgöző hátterét. Ez nélkülözhetetlen a zene mikro és makro dinamika, valamint részlet ábrázolásához.
Kezdődjön a zenélés:
Mindenkinek vannak alapértelmezett beállításai. Az enyém például az, hogy a Stereophile Records to Die For lemezéről Shirley Horn Here’s to Life (CD, Verve 314 511 879-2) számát indítottam el. Minden esetben ezzel a felvétellel kezdek a bemutatóimban.
Mikor váltottam a Return to Paradise számra, vizuális metafora villant fel. Olyan érzésem támadt, mintha a TV készüléken a kontrasztot vagy a színtelítettséget feljebb csavarnám. Most megpróbálom ezt leírni a hangélménnyel kapcsolatban. Az ábrázolt audió képen a színpad szélessége és mélysége nőtt, a színek pedig árnyaltabbak lettek. Horn hangja jobb testet kapott, mély mezzoja erőteljesebbé és kifejezőbbé vált. Másik dolog ami megragadott, a szám ütős hangszereinek hangja. Összetett és finom, tele apró részletekkel. Bonyolult ütős hangokat hallottam, amelyekre nem emlékszem, hogy valaha is érzékeltem volna korábban. Maga a dobkészlet is nagyobb lendületet kapott.
Újabb muzsika amit elővettem az arzenálomból Count Basie & His Atomic Band a Roll ‘Em Pete című dala a Complete Live at the Crescendo 1958 (5 CD, Phono 870245), mert sejtettem, hogy mosolyt fog csalni az arcomra. Bár Joe Williams azt énekli, hogy „Well, you’re so beautiful, but you’ve got to die someday. / All I want’s a little loving, just before you pass away.” Én mégis mosolyogtam örömömben. Basie zongorája kiváló, minden billentését élveztem.
Úgy éreztem, hogy nem kell hallgatnom az erősítőt valami nehezebben hajtható hangfal párral is. Az Audio Classics Ltd volt szíves kölcsön adni egy Bowers and Wilkins 702 S2-t, amelyről korábban Kalman Rubins kollégám írt bemutatót. Kal bemutatójának mérési mellékletében arra derült fény, hogy bár az érzékenység 90,2 dB, a gyári impedancia érték 8 ohm, ám a hangfal hajlamos akár 3 ohmra is lemenni, ami miatt 4 ohm specifikus erősítőt javasoltak hozzá.
Itt a jó alkalom, rá is kötöttem az MC462 4 ohmos kimenetére. Stílusosan a Grateful Dead’s Pacific Northwest ’73–’74: Believe It If You Need It (3 CDs, Dead.net/Rhino R2 572292) gyűjteményt indítottam el. Ezeket a felvételeket a turné alatt rögzítették a The Wall of Sound 1970-es hangulatával. A Wall of Sound 48 darab C2300 sztereó erősítőt tartalmazott, és az akkoriban elképesztő 28.800 watton szólt.
Phil Lesh hot-rod Alembic basszus gitárja dobálja a mélyvízi bombákat a felvételben. A Harbeth 30.2 alsó határfrekvenciája viszonylag szerény érték, de a Bowers 702 S2 már 28 Hz-ig megy le. Az MC462 vasmarokkal tartotta a Truckin’ a Jam, és a Not Fade Away Portrand Memorial Colisseum 1974 májusában rögzített felvételein. Természetesen képtelenség ugyanolyan módon a hosszúhullámokat otthon előállítani, ahogy a koncerten John Swenson a Wall of Sound 32 inches hatalmas mélysugárzói előtt állva tapasztalhatta, de a McIntosh-B&W kombo elhozta a 45 évvel ezelőtti Grateful Dead hangulatát.
Hogy előhalásszam az MC462 hangját a rendszerből, zsinórt dobtam felé. A McIntosh C2300 előerősítőm 12AX78A elektroncsöveket használ. Eljött az ideje, hogy félvezetőre váltsak az előerősítésben. Beszereltem a rendszerbe a JE Sudgen Masterclass LA-4 előerősítőt. Erről korábban Jim Austin írt bemutatót, és John Atkinson küldte el hozzám. Az LA-4 egy kompakt méretű, csak a tényeket színezés nélkül megszólaltató komponens. Amikor ezt a bemutatót írtam, nem olvastam el róla Jim és John gondolatait, hogy ne befolyásoljanak. Szerintem az a legkevesebb, hogy pozitív véleményük volt róla.
A Sudgen LA-4 rendszerbe tartózkodása alatt a Telarc John O’Conor 1987-es csodálatos Beethoven zongora szonátáiból szemezgettem. Elindítottam a Sonata 21, „Waldstein” (CD, Telarc CD-80160) darabot, amelyben O’Conor egy kiváló Hamburg Steinway zongorán játszik. A hangzás rendben volt, teljes sávszélességet, és kiegyenlítettséget érzékeltem minden hangtartományban. A CD füzete szerint B&W 801F monitor hangfalakat használtak a stúdiómunka során. Hogy ellenőrizzem a hanghűséget, lesétáltam a nappalimba, és játszottam néhány futamot a saját 1936-os Steinway Model M zongorámon a Waldstein-ből. Igen, ennek a zongorának csakugyan ilyen a hangzása.
Viszonylag új tagja vagyok a streminget használók táborának, de örülök, hogy eddig vártam, mert így legalább a Qobuz új US szervizét hallgathatom, aminek egész jó a hangja. A nagy felbontású fájlokhoz a Mac laptopomat használtam (A McIntosh Laboratory engedélyezte az Apple-nek sok évvel ezelőtt, hogy használhassák a Macintosh nevet), amelyhez a saját Bricasti M1 DAC-ot csatlakoztattam. Sibelius hét szimfóniából álló ciklusából válogattam. A felvételeket több éven át készítették Paavo Järvi és az Orchestra of Paris (24-bit/96kHz FLAC, RCA/Sony SYNX 19075924512) közreműködésével. A Sugden-McIntosh-B&W kombo fantasztikus energiája majdnem rám szakította a tetőt a harmadik szimfónia végén. Sibelius szereti a pizzicatót, a második tétel pengetős hangjai fásak, és finomak voltak.
Bár élveztem az előadásokat, nem voltam elvarázsolva a felvételek általános hangzása miatt. Amikor a húrosok keményebben kezdtek dolgozni, a dolgok összevisszasággá fajultak, és rideggé vált a hangzás. Vajon a felvétel, vagy a rendszer okozza? Sok rajongóhoz hasonlóan nekem is többféle Sibelius ciklusom van, elővettem hát néhány másikat, és összehasonlítottam. Amikor Lorin Maazel vezényli a Bécsi Filharmonikusokat egy 1960-ből származó felvételen (3 CD, London 430778) a válasz azonnal megszületett.
A hiba nem a felszerelésben volt. Maazel ciklusa gazdagabb, a hangja nem olyan éles, ez rögtön nyilvánvaló. Hogy biztos lehessek a dolgomban elindítottam Leif Segersman és a Helsinki Filharmonikusok előadásában a 3. Szimfónia ugyanezen tételét. Ez a felvétel a 2000-es évek elején készült (4CD, Ondine ODE 1075-2Q). Itt is melegebb, erőteljes, és gazdag volt a hangzás.
Elérkezettnek láttam az időt arra, hogy visszaállítsam a korábbi rendszeremet, amelyben az egyetlen új elem az MC462 volt. A tévedések elkerülése érdekében személyes kedvencemet, egy kamara együttes saját szerzeményét a Tight Lines (LP/CD, Stereophile STPH022-1/2) indítottam el. Az MC462 szó szerint stúdió referencia szintű hangzást produkált. Ott álltak előttem a zenészek, és nekem játszottak.
Egy kis számolgatás:
Ha jól számolom, a McIntosh 2003-ig 81 féle erősítő modellt adott ki. Ez a szám mára már meghaladta a 100-at. Egy ilyen történelmi múlttal rendelkező cég már csak önmagával versenyez. Minden McIntosh rajongónak vannak kedvencei a különböző korokból. Hallgatóként természetesen mindenkinek vannak egyéni ízlésbeli eltérései, neki tetsző és nem tetsző dolgok. Ezek között van ami racionális, és van olyan is, ami egyáltalán nem.
Személyes első számú prioritásom a zene reprodukciójában a harmónia élő, lélegző újra alkotása. Ez az élő a zenében, ez számomra a szférák zenéje. Érdemes átgondoltan kiválasztania tehát azokat a komponenseket amivel az MC462-t párosítja, mert az erősítő mindent úgy mutat meg, ahogy az a felvételben van, és nem megfelelő eszközzel együtt a hangzás esetleg szonikusan analitikussá válhat. Megfelelő társaságban viszont a McIntosh MC462 valóban életre kelti a zenét.
Az MC462 Quad Balanced végfok most is ott ül az állványom legalsó polcán mint egy zömök Buddha, amely nyugodt energiát sugároz. A 9000 dolláros árát több mint méltányosnak tartom az inflációt is figyelembe véve, ami napjainkban a High-End világán végigvonul. A könnyedség és a szó szoros értelmében is érzékelhető csendes erő kézzelfogható, és melegen üdvözölhető benne. Az első forduló szavazatai alapján az ajánlott kategóriába tartozik, ami könnyedén a legmagasabb osztályba léptetheti. Én személy szerint a magasan ajánlott kategóriához sorolom.
Írta: Sasha Matson
2019 április 19
Forrás:[https://www.stereophile.com/]