Made in Italy: 1 rész – Sonus Faber Sonetto II teszt | AV-Magazin

Made in Italy: 1 rész – Sonus Faber Sonetto II teszt

Nehéz egy korábbi sikeres modellsorozatot überelni, főként akkor, ha az egy neves gyártó jól sikerült terméke. Ilyenkor már nem elég pár apró módosítás, némi ráncfelvarrás, hanem valóban valami újat és jobbat kell nyújtani az elődök produkciójánál.

A Sonus Faber-nél nem is engedték meg maguknak, hogy csak apróbb változtatásokat, módosításokat eszközöljenek egy sikersorozat darabjain. Ezt olyannyira komolyan vették az olaszok, hogy az új modellsorozat nemcsak teljesen áttervezett megjelenést és a korábbitól eltérő meghajtókat, hanem teljesen új nevet is kapott.

Jelenlegi tesztünket először házon belüli csoporttesztként akartuk megírni, ahol a már említett olasz gyártó, nevesítve a Sonus Faber legújabb, Sonetto névre keresztelt hangsugárzócsaládjának, II-es, III-as és V-ös példányát fogtuk volna tesztre. De mivel így beszámolónk szövegmennyisége gigászi méretűre sikeredett, az eredeti tervet feladva, három külön részben mutatjuk be tesztünk három főszereplőjét.

Kezdjünk tesztünk legkisebb darabjával, azaz a Sonetto II-es modellel, ami kis mérete ellenére tesztünk során kellemes meglepetést okozott. De mielőtt rátérnénk a meglepetés okára, vegyük sorra, hogy mi változott az elődnek tekinthető, kifutó Venere modellsorozathoz képest, mivel a Sonetto-k erre a megüresedett helyre érkeztek, bár a gyártó szerint inkább a Venere és az Olympica modellek közé pozicionálták az új sorozatot.

Megjelenés

A Venere modellek kinézetét már az első találkozás óta imádtuk. A “lantforma”, a hátradőlő kabinet, az előre lejtő tetőlap és a fém tüskékben végződő üvegtalp, együttesen olyan formát alkottak, amire egyszerűen jó volt ránézni. A Sonetto modellek azonban kissé konzervatívabb megjelenést kaptak, de a látvány így is kellemes, azonban pont azokat a formai elemeket hiányoltuk, amelyek annyira jellegzetessé és egyben kívánatossá tették a Venere sorozat darabjait.

A nálunk járt dobozok közül a két álló modell fafurnér borítást kapott, az állványos változat pedig lakkfekete színben érkezett. Az összeszerelés minősége és a felhasznált anyagok alkalmazása egyértelműen javult, de mindezek mellett eltűntek azok a formai játékok, melyeket imádtunk a Venere modelleknél. A dobozok azonban megőrizték jellegzetes “lant” formájukat, a tetőlapot korábban fedő üveget a legfinomabb bőröket idéző anyag borítja, a meghajtók köré pedig fém gyűrűk kerültek. Apró figyelmességként a hátoldal felső részén egy gravírozott fémtábla kapott helyet, ami büszkén hirdeti, hogy a Sonetto-k már teljes egészében a gyártó olaszországi üzemében készülnek.

A változások azonban nem ennyire felszínesek, mivel az olaszok a meghajtókat és a kabinetet is alaposan áttervezték. Tesztünk főszereplőinek legkisebb tagja is már több érdekes megoldást kapott, melyek közül feltehetően párat a nagyobb Sonus Faber modellektől örökölt. A meghajtóknál maradva az elődmodell szőtt mély és mélyközép hangszóróinak membránjait levegőn szárított cellulóz típusokra cserélték, a selyemdóm magassugárzó pedig egy terelőt kapott. Első ránézésre nekünk a gyártó Olympica modelljei jutottak eszünkbe, ami igen jó előjel, mivel azok hangját még jobban kedveljük, mint a Venere sorozat darabjaiét.

Az állványos doboz meghajtói egy 165 mm-es mélyközépből és egy 29 mm-es “DAD” dómsugárzóból állnak, az utóbbi szokás szerint a DKM gyártmánya. A gyári adatok alapján méretei 37 x 25 x 33 cm, súlya közel 7 kg darabonként, a frekvenciamenet 42 és 25.000 Hz között alakul, az érzékenység 87 dB, az impedancia pedig 4 ohm. A száraz adatok alapján nem sok minden változott a Venere sorozat hasonló méretű modelljéhez képest, de hát ezért is szoktuk mondani, hogy a gyári adatlap alapján nem érdemes semmi sem vásárolni. Mindent hallani kell a vásárlást megelőzően.

A Sonetto II egy reflex doboz, azonban a szellőzést biztosító nyílást elsőre nem találtuk, mivel azt valamilyen érdekes megfontolásból a doboz alján helyezte el annak tervezője. Természetesen ez nem okoz problémát a működésben, mivel figyelmesen távtartó aljzatot is terveztek hozzá. További érdekesség, hogy a reflexnyílás működését biztosító alsó elem trükkös kialakítással rendelkezik és a reflexnyílással együttműködő akusztikus formatervet kapott. Ráadásul egy különleges, félkemény plasztik-hab szerű anyagból készült, ami nem csak a reflexnyílásból kilépő levegőt tereli a kellő irányba, hanem egyben csillapításként is funkcionál.

Meghallgatás

A Sonetto II meghallgatására nagyjából kettő hét bejáratás után került sor, ami az olasz gyártó darabjainál már megszokott dolog. Frissen kicsomagolva a Sonus Faber dobozok kissé visszafogottak és élettelenek, de a megfelelő kezelést követően nagyon kellemes élményt nyújtanak.

A Sonetto II is vérbeli Sonus Faber, így a megfelelő bejáratást követően a gyártóhoz méltó hang fogadott bennünket. Mind részletekben, mind térben, mind pedig hangkarakterben a Sonetto II az Olympica sorozat állványos modelljének emlékeinkben élő hangját juttatta eszünkbe, nem pedig az előd Venere modellek megfelelő méretű darabjáét. Ez utóbbi meg is lepett bennünket, mivel az Olympica a gyártó magasabb ligájában játszik, ezért egyre nagyobb lelkesedéssel fogtunk hozzá a komolyabb teszteléshez.

A Sonetto II mellé az általunk nagyon kedvelt Naim Uniti Star került, az összeköttetésről pedig Inakustik Referenz LS-1603 hangszórókábelünk gondoskodott. Zenéink a szokásos Allan Taylor, Andrea Bocelli, Tátrai Band és Karen Souza válogatásokból álltak össze, így kezdhettük is a komolyabb fülelést.

Allan Taylor hangja természetes, a zongora és a gitár szinte már valós, a mélyebb részek pontosak, de nem kellően testesek. Utóbbi nem is igazán vethető egy ilyen apró doboz szemére, amit ennyi literből ki lehet hozni, az a mérnököknek sikerült. Aki többet akar, az szemezzen egy nagyobb modellel. A tér kellemes, nem túlzó, de mégis életszerű. A magasak szinte simogatják a fülünket, miközben minden apró részletet elénk tárnak.

Andrea Bocelli hangja nagyon szépen terül el a térben, miközben az énekes pozíciója mindvégig határozott. A tér kellően széles és magas, a vonósok szépen elkülönülnek a színpadon, de mégis egy egységet alkot a zenekar.

Charlie hangja a szokásosnál is rekedtebb és valósabb. A tér mélysége lenyűgöző, a vokálos lányokat szinte látni, a mélyek azonban kissé súlytalanok. Az előadás kellemes, azonban a kisdoboz nem tudja meghazudtolni önmagát és legfőképpen nem tudja megerőszakolni a fizikát, annak ellenére, hogy időnként azért megpróbálja. Az apró hiányosság mellett nekünk azonban mégis nagyon tetszik a produkció.

Karen Souza szinte megjelenik egy füstös jazzklubban. Az énekes és a zenészek helye pontosan megmutatható a színpadon, de mégsem sebészi pontosságú vagy ridegen precíz a megszólalás. A pontosság természetességgel és némi játékossággal párosul, amely keverék eredménye egy kellemes, hosszan hallgatható előadás.

• Kinézet 4.5
• Kivitelezés 5.0
• Hang 4.5
• Ár/érték 4.5