Jobban szól a monó vinyl, mint a sztereó? Sokan gondolják így

Napjainkban, amikor a legtöbb zenehallgató a streaming szolgáltatók szerveréről hallgatja a muzsikát, a sztereó lejátszás mód természetesnek tűnik. Ám nem volt ez mindig így. Régen, amikor a hanglemezek és a rádió voltak az elsődleges források, ez nem volt ennyire természetes. Manapság csak azok a gyűjtők szembesülnek a kérdéssel, akik régi hanglemezeket gyűjtenek. Körbe járjuk a témát, és rövid történelmi utazásra csábítjuk a kezdetektől napjainkig.

Elsőként tisztázzuk mi is az a monó LP felvétel?

A monofónikus hangzás rövidítése a monó. A gyakorlatban azt jelenti, hogy minden hangot egy csatornából, azaz egy hangfalból hall. Használhat hozzá több csatornát a lejátszás során, akkor sem változik a helyzet, nem alakul ki a színpad hatás, minden hang egy irányból érkezik. A monó LP lemezeken a barázda csak oldalirányú mozgásra kényszeríti a hangszedő tűt, függőlegesre nem.

Mi a sztereó felvétel?

A sztereó két, vagy több csatornát használ, és a hangok több irányból érzékelhetők. Ez olyan hatást kelt, mintha a zenekart élőben hallgatná. A sztereó keverés mód megszólaltatásához a hangszedő tű oldalirányban, és függőlegesen is elmozdulva két hangcsatorna információt hoz létre.

Mi a különbség a hangban?

Könnyen megállapítható, hogy sztereó vagy monó a felvétel, ha meghallgatja. Ha a bal és jobb oldalon ugyanaz az információ hallható, a felvétel monó, nem tud majd különbséget tenni az egyes hangszerek és az énekes pozíciója között, minden középről szólal meg, ha két hangfalon hallgatja. Csak a sztereó felvétel képes térben eltérő helyen megszólaltatni a muzsika részvevőit. Az, hogy melyik felvétel mód tetszik, az egyéni megítélés kérdése. Van, aki szereti a széles, levegős színpad ábrázolást, de akad olyan is, aki a régi monó keverés módot részesíti előnyben.

Lejátszható a monó lemez sztereó lemezjátszón?

A rövid válasz: igen.

A hosszabb válasz pedig az, hogy a monó és sztereó lemezek lejátszásához eltérő tűprofilra és hangszedőre van szükség. Ha monó felvételt játszik le modern sztereó rendszerrel, a hang kicsit halkabb. Egyetlen lemeztípus, a 78-as monó shellac lemez, amihez mindenképpen megfelelő hangszedő, és lemezjátszó szükséges.

Fontos tudnivaló, hogy a modern sztereó lemezeket tilos régi monó lemezjátszóval lejátszani, mivel a monó hangszedő nem tud függőleges irányban elmozdulni, és emiatt tönkre teszi a lemezt.

A sztereó lemez története.

A monó felvétel mód sokkal régebbi annál, mint gondolná, és a műszaki korlátok miatt a sztereó csak nagyon sokára jelent meg a lemezkiadók látókörében. A fonográf feltalálását követő első néhány évtizedben minden felvétel monó volt. Majd minden lakásban volt egy zenesarok egy hangszórós lejátszóval, amelyeken az aktuális slágereket hallgathatta a család. A sztereó felvétel és lejátszás móddal kapcsolatos kutatások az 1930-as években kezdődtek. A Fantasia című Disney film 1940-ben jelent meg elsőként sztereó hanggal. A korai 50-es években Emory Cook kezdett kísérletezni egy különleges felvételi móddal, amit Ő binaurális felvételnek nevezett. Ez a két mikrofonnal külön-külön rögzített hangsáv volt a sztereó elődje. Ezeket a felvételeket csak olyan lemezjátszókkal lehetett lejátszani, amik két hangszedőt tartalmaztak. Cook az 1950-es évek közepén alapította meg a Cook Records nevű cégét, és folytatta a kutatásokat. Azok a zenerajongók, akiknek nem tellett két hangszedős adapterre, vagy két hangszedőt tartalmazó lemezjátszóra, egészen 1957-ig kellett várniuk, ekkor adta ki az Audio Fidelity az első hivatalosan sztereó hanglemezt, amelyen a Dukes of Dixiland játszott.

Átmenet monó és sztereó között:

A 78-as shellak lemezekről a 33-as LP-re és a 45-ös kislemezre  való váltás gyorsan megtörtént, de közel egy évtized kellett a monóról és sztereó nyomásra való váltáshoz. Akik sztereóban szerettek volna zenét hallgatni, le kellett cserélniük a lemezjátszójukat, és a hangrendszerüket. Második monó erősítőre, vagy sztereó erősítőre volt szükség, sőt második hangfalat is kellett vásárolni annak, akik a trendet követni akarták. Ehhez hozzátartozott az is, hogy a kezdetekben alig volt sztereó lemez a piacon, így a nagyközönségnek hosszabb időbe tellett az átállás.

A kiadói oldalon is voltak hátráltató tényezők. A stúdióknak, sőt esetenként a zenészeknek drága sztereó magnót kellett vásárolniuk, ráadásul meg kellett tanulni a sztereó bakelit mastering csínját-bínját. Ma már furcsán hangzik, de elsőként saját magukat kellett meggyőzni , majd a közvéleményt, hogy érdemes az új módira váltani. Sok lemezkiadó adott ki u.n. sztereó bemutató lemezeket, amelyeken énekhangokkal, hangszer hangokkal, sőt utca zajjal demonstrálták az előnyöket, így próbálták meggyőzni a vásárlókat. 1970 után aztán már minden lemez sztereó volt (tisztelet a kivételnek), de az 1958-1970 közötti átmeneti időszakban sok zenekar adott ki mindét formátumban hanglemezt.

Az álsztereó megszületése:

A lemezkiadók természetesen szerettek volna pénzt keresni a már meglévő felvételeik újra kiadásával. Ez komoly bevételt jelentett. Az 1960-as években minden kiadó rendelkezett már sztereó katalógussal. A nagy kiadók, mint az RCA és az Atlantis már az ötvenes évek elején megjósolták a sztereó berendezések vásárlásának fellendülését, és igyekeztek ebből hasznot húzni. A „raktáron lévő” monó felvételeiket előhalászták, és néhány klasszikust sztereóként szerettek volna kiadni, amikor a vas még forró volt. Ám sztereó felvételből tényleg kevés állt rendelkezésre, ezért az iparág kreatív ötlethez nyúlt. Megjelentek az u.n. duophonic, vagy elektronikusan újrakevert sztereó lemezek, amit hamis sztereónak, vagy álsztereónak neveztek. Fogták a hangmérnökök a mester szalag monó jelét, és két részre osztották. Szűrőket használtak a mély és magas hangok szétválasztására, gyakran visszhangot kevertek az egyes tartományokhoz, így próbálták utánozni a sztereó felvételek térbeli hatását. Ez a taktika éveken át általános volt, a Columbia-tól kezdve a Capitol-on át az RCA-ig mindenki alkalmazta. Hangminőség szempontból az audiofilek ezeket a felvételeket nem igazán tartották kívánatosnak, mivel a keverés mód elfedi úgy a monó, mint a sztereó felvétel mód potenciális előnyeit. Történelmi szempontból viszont érdekességnek számítanak, kalandozást jelentenek a hangfelvétel evolúciójában.

Népszerű sztereó és monó lemezek:

Gyűjtői szempontból az átmenet éveiben kiadott lemezek jelenthetik az igazi csemegét. A teljesség igénye nélkül itt van néhány előadó.

Napjaink egyik legnépszerűbb monó felvétele a The Beatles Sgt Pepper’s Lonely Hearts Club Band, amit eredetileg monóban kevertek, de napjainkban sztereó verzióban ismerik a legtöbben. Ilyen még Bob Dylan Original Mono Recordings, amit a korabeli AM rádió sugárzáshoz kevertek. The Pink Floyd debütáló albuma The Piper at the Gates of Dawn, amit először monóban adtak ki, de a sztereó egyértelműen jelzi a formátum előnyeit.

Általános tippek lemezgyűjtők számára:

Elméletileg a monó és a sztereó hangzás összehasonlításának nincs sok értelme, mert az új komolyan lekőrözi a régit. Azt viszont be kell látni, hogy a monó nélkül nem jöhetett volna létre a sztereó utáni vágy. Amennyiben egy adott albumból kétféle verzió is rendelkezésre áll, egyéni döntése lehet, hogy melyiket választja, de tartsa szem előtt a következőket:

Bármi, amit 1959 előtt adtak ki és rögzítettek, csak monó lehet, mert akkoriban a sztereó formátum még nem született meg. Nyugodtan gyanakodhat például akkor, ha 1959 előtti sztereó lemezt kínálnak eladásra Önnek. 1958-1970 közötti kiadványok esetében pedig érdemes belenézni az album borítóján lévő leírásba, amelyből kiderül, hogy mi a felvétel és a keverés módja. Az 1970 után megjelent albumok esetén maradjon a sztereó verzió mellett, hacsak nem olyan együttesről van szó, aki kísérletezik a vintage hangzással.

A képekért és a cikk alap ötletért köszönet a Sumikophonocartridge.com oldalnak