Sonus Faber Extrema – HFP-Online teszt

A legenda megszólal

Nagyon el vagyunk mostanában kényeztetve. Néhány hete hallgathattuk meg a világ egyik legjobb hangsugárzóját, az Aidát, most pedig, amikor szinte még fel sem ocsúdtunk az élményből, a gyártó másik igazi kuriózumával, a Sonus Faber fennállásának 30. évfordulóját örök időkre emlékezetessé tévő Extremával tölthettünk el egy izgalmas délutánt.

Az új Extrema hasonló elvek szerint épül fel, mint az 1991-ben bemutatott eredeti változat, a doboz semmivel össze nem téveszthető alakja és a speciális rétegelt felépítése pedig mind egy célt szolgált, nevezetesen a rezonanciák minél teljesebb kiküszöbölését.
Különleges, formailag a legendás elődöt idéző többrétegű kabinetje keményfa és karbon speciális kombinációja, emellett egyes helyeken még fém alkatelemek is találhatók benne, a szintén csillapító funkciót betöltő „Val di Fiemme” oldallapok pedig a hegedűkészítéshez használt, legmagasabb minőségű fából készült, természetesen szintén kézzel válogatva. A komplex konstrukció a névhez hűen extrém merev és csillapított, amiben a rezonanciáknak gyakorlatilag semmi mozgásterük nem marad, a hangszórók pedig abszolút ideális környezetben munkálkodhatnak.

Nem kevésbé egyediek a hangsugárzóba kerülő meghajtók sem; a 30 mm-es mozgó tekercses tweeter például gyémánttal bevont berillium típus. Külön-külön már több gyártó is használta ezt a két értékes és nagyon jó tulajdonságokkal rendelkező anyagot, kettejük kombinációja azonban valódi világ-premier, hiszen ez az ötlet a Sonus Faber mérnökeinek jutott először az eszébe. A két-utas Extrema neodímium mágneses, 180 mm-es mély/középsugárzója szintén házon belül tervezett speciális konstrukció, ami a bombabiztos dobozban igazán ki tudja futni magát. A doboz hátoldalán egy ovális alakú szabályozható E.M.B.A.B.R. (Electro Magnetic Brake Auxiliary Bass Radiator) technológiájú, direktben az állványos hangsugárzókhoz kifejlesztett „Cadawass” passzív radiátor is található, ami egyrészt a mélyátvitelt javítja, másrészt lehetővé teszi a basszus finomhangolását is az adott akusztikai viszonyok függvényében.

A hangszórók közti precíz váltásról a 2350 Hz-en működésbe lévő nem–rezonáns, progresszív meredekségű, optimalizált fázis és amplitudó átvitelű, „Paracross” topológiájú keresztváltó gondoskodik. A különleges megoldásnak köszönhetően a mélyfrekvenciás csillapítás négy lépésben szabályozható.

A saját elegáns és szintén körültekintően megtervezett állványával teljessé váló Extremából mindössze 30 pár készült, a gyártóformákat ezek után ünnepélyesen bezúzták, úgyhogy aki szeretne egyet belőle, annak nem lesz könnyű dolga. Mind a 30 párat eladták, néhány még a disztribútoroknál várja gazdáját.  Az Extrema értéke – mint a limitált kiadásoknak általában – most már csak a kereslettől függ, így listaárról sem beszélhetünk.

♫

A helyszín és a körülmények természetesen ugyanazok, mint a múltkor, csak beléptünkkor a szoba most valahogyan üresnek tűnik… Hát persze, hiszen nem áll ott az ablakot félig beárnyékoló monumentális Aida, hanem időközben egy extravagáns „törpe” vette át a helyét, így a helyiség nagyobbnak, a levegő pedig többnek tűnik. Ettől függetlenül, noha nem a direkt összehasonlítás az elsődleges célunk, az Aida folyamatosan itt „kísért”, mert emlékét szerintem nemhogy néhány hét, valószínűleg néhány év alatt sem lehetne kitörölni az emlékezetünkből.

A játszótársak, vagyis a honfitárs Norma elektronikák szintén ugyanazok, így többek között azt is meg tudjuk majd állapítani, hogy a kettejük között minden bizonnyal a legnagyobb eltérést jelentő állódoboz kontra monitor differencia mellett még miben különbözik egymástól a Sonus Faber kettő csúcsdoboza, vagyis az olasz hangsugárzók kedvelőinek kettő aktuális vágyálma.

Ugyanazokkal a férfi ének-gitár jellegű nótákkal kezdünk, mint a múltkor. A saját állványán méltóságteljesen trónoló Extrema kényelmesen belakja a számára még, az Aida számára pedig már éppen hogy megfelelő méretű teret, a basszusa csukott szemmel nyugodtan érkezhetne egy állódobozból is, és abból sem a virsli fajtából. A tulajdonságai közül első pillanatra feltűnik az extrém részletező készsége és a végtelennek tűnő magas átvitele, amivel egyértelműen a hasonló tweeter technológiával dolgozó, szintén Berillium dómos Focal dobozokat juttatja az eszünkbe, amazok enyhén csillogó karaktere nélkül. Anélkül, hogy az ember feszülten a részletekre vadászna, olyan apró hangocskák, szólamok és háttér információk jelennek meg, amiket korábban még sohasem hallottunk, sőt, némelyiket MÉG AZ AIDÁN SEM!

A hangkép világos, nyílt és tiszta, az Aida eszköztelen nyugalma helyett egy kis bizonyítási vágy érezhető benne, és az Extrema az egész helyett inkább a részletekre koncentrál. Óriási analitikus őkelme, a figyelmét a legapróbb részlet sem kerülheti el, amivel együtt sajnos a felvételek hibái is menetrendszerűen megérkeznek, mert hát itt sincs rózsa tövis nélkül. Érdekes módon a felvételek között nagyobb karakterbeli különbségeket érezni, ami szintén az extrém részletező készségből és a nyíltságból fakad, ennek okán, vannak felvételek, amelyektől szinte borsódzik az ember háta, míg másoknál esetleg zavaró momentumok jöhetnek elő. Ugyanez igaz a basszusra is, ami általában bőven elég, néha azonban már majdhogy nem túl sok, helyenként pedig egy kicsit kevés. Az Extremának bizonyára a váltója sem lehet egy egyszerű szerkezet, ezért háklisabb, mint az Aida, a kihegyezettsége miatt pedig a felvételek terén is sokkal válogatósabbnak tűnik.

Jazzes muzsikák következnek, tovább öregbítve az Extrema fentebb említett kiemelkedő tulajdonságait, közben kissé odébb is toljuk és enyhén más szögbe fordítjuk a dobozokat, amik meghálálják az odafigyelést, szóval érdemes kísérletezni az elhelyezésüknél, nem biztos, hogy a megszokott pozíció lesz számukra a legjobb. A frissen és üdén „fickándozó”, szinte nagyító alá helyezett hangszereket hallgatva olyan érzetünk támad, mintha a két doboz nem teljesen azonos ízlésvilágot képviselne, és a két munka során Silvióék valahogyan elkalandoztak volna egy kicsit. Olyan, mintha az Aida Vicenzában, míg az Extrema mondjuk Tarvisióban készült volna, de annyi bizonyos, hogy a monitor sok szempontból inkább a németes világhoz, mintsem a hagyományos Sonus Faber értékekhez áll közelebb, ami természetesen az extrém precízségének is köszönhető.

A klasszikus művek óriási vehemenciával, lenyűgöző stílusban szólalnak meg. Rengeteg a szín és az árnyalat, mint a Pierre Verany lemezeken, és a legapróbb sóhajtásokat, valamint az akusztikus zenéléssel óhatatlanul együtt járó neszeket is gond nélkül meghallani. Fantasztikus érzés, ahogy megszólal egy nagyzenekar, és a rengeteg hangszer között még azt is tökéletesen hallani, ahogy az utolsó sorban halkan megütik a triangulumot. A komplexitás természetesen jócskán elmarad az Aidáétól, amit nem is lehet igazán számon kérni a monitoron, ami ettől függetlenül mindvégig derekasan helytáll, és e téren is sok drága állódobozt maga mögé utasít. A tere széles és mély, csak az Aida színpadának függőleges dimenziója hiányzik, ami a múltkor úgy belém égett, hogy az óta is mindenben azt keresem.

Újabb és újabb felvételek, köztük különféle „bolti” CD-k kerülnek a Normába és a kép meglehetősen vegyesen alakul, ugyanis az Extrema kíméletlenül leleplezi a hibákat, és emiatt néhány zenét nincs is kedvünk sokáig hallgatni rajta. Ami a fogára való, azon elkápráztatja ez embert, a problémákat azonban nem különösebben tolerálja; nem vágja ugyan az arcunkba őket, de nem is rejtegeti különösebben. Különösen emlékezetesek az acapella felvételek, melyek kivételes jelenlétérzettel szólalnak meg; az énekeseket az Extrema szinte odavarázsolja a szobába, ennek okán egy jól felvett verslemez vagy hangos könyv minden bizonnyal csúcskategóriás élményt jelenthet a tolmácsolásában.

A két doboz közti különbségek könnyebb feltérképezhetősége miatt az Extrema is a Norma készülékekkel szól, azonban egyre inkább azt gyanítjuk, hogy a félvezetős erősítő sem tartozik a kedvencei közé, ezért menetközben a Mastersound 300B-s csöves erősítőre váltunk.
A csere egyértelmű telitalálatnak bizonyul! A hang kerekebbé, teltebbé, barátságosabbá és egy picit még elnézőbbé is válik. A részletek kényeztető bőségéről szerencsére továbbra sem kell lemondanunk, csakúgy, mint a pazar színvilágról, a bámulatos jelenlétérzetről és a kamarazene hangulatról, csak a megszólalás lesz kellemesebb és barátságosabb. Ezek után azt hiszem, az Extremához csöves erősítő vagy esetleg valami különösen lágy félvezetős való, velük válhat a produkciója kerek egésszé, ami az ő ízlésvilág-határmezsgyéjén belül valóban lenyűgözheti az embert.

Egyes ezoterikus elméletek szerint a nevünk is meghatározza a sorsunkat vagy, hogy milyen emberek vagyunk valójában. Úgy gondolom, hogy ez a gondolat az Extremára teljesen igaz, hiszen a doboz a felépítésétől kezdve, a kinézetén és a részletező készségén át szinte az összes tulajdonságáig bezárólag valóban extrém, egy hamisítatlan extravagáns egyéniség, vagyis a nevében minden benne van. Karakterét tekintve a precíz, tiszta, mindent megmutató világot képviseli annak minden előnyével és hátrányával együtt, vagyis ideális esetben ezen hangzásvilág rajongója valósággal elalél tőle, a legszerencsétlenebb esetben pedig kidobhatja a fele lemezgyűjteményét és a feje tetejére állíthatja szobáját, de hát a különleges élmény egyes esetekben áldozatokat kíván, amit gondolom, azért sokan szívesen meghoznának mindezért…

Forrás:[www.hifipiac.hu]

Specifikáció