Az illat forrása -avagy, nem mindegy melyik végét szagoljuk!

Véget nem érő vitákat lehet folytatni arról, hogy melyik digitális formátum a „legjobb”. Elnézve az önjelöltek bölcselkedéseit, illetve hallgatva a különböző hitvallásokat, mi nem kívánunk vitába szállni egyikkel sem, csak egyetlen csendes megjegyzést teszünk arra vonatkozóan, amit figyelmen kívül hagy mindenki, aki a veszteséges, vagy veszteségmentes vitában mély meggyőződéssel állást foglal. Az átalakítás módja az, amiről beszélünk, és nem maga az alap információ! Ez elsőre nehezen felfogható kijelentés, ezért nekifutunk más irányból is. Meri azt felelősséggel hinni bárki, hogy egy alapvetően veszteséges alap információt veszteségmentesnek vélt ismételt átalakítással jobbá lehet tenni? Ugye, jó kérdés! Felesleges dolog tehát össze-vissza konvertálgatni ész nélkül. Megteszik azt mások Ön helyett, a maga részéről elég, ha hisz valamelyikben! És ez még nem a végső érvünk, kegyelemdöfést a végére tartogatjuk

Mi alapján alakulhatott ki az egyes formátumok rajongói tábora? Véleményünk szerint elsősorban szükségből, amit a lehetőségek határoltak be. Befolyásoló tényező lehet még a zenei ízlés, illetve az adott rendszer hangzásbeli jellegzetessége. Aztán már minden megy magától, a tiszteletre méltó őrületben szenvedő audió-rajongó bármit bedumál magának. Elég lehet egy, a többieknél jobban szóló felvétel meghallgatása ahhoz, hogy megindítsa a lejtőn. És az baj? Semmiképpen NEM! Aki rendszeresen zenét hallgat, az rossz ember nem lehet! Mi csak a miérteket segítünk megérteni, semmitől nem akarjuk eltántorítani.

Kezdjük az alapok tisztázásától, már ami az átalakítás módját illeti! Két fő jellemzővel szokás vagdalózni, a mintavételezés frekvenciája és a bitmélység. Unalomig ismert dolgok ezek, de szóba kell hoznunk. Szóval a mintavételezés leírja azt, hogy hányszor veszünk másodpercenként mintát, a bitmélység pedig a kiolvasott adat leírása. Mindkettő esetében jobbat jelent a magasabb érték, ezt könnyű belátni. Szóval ez áll rendelkezésünkre az ilyen-olyan adat beolvasása után, de el kell döntenünk, mit kezdünk vele. Tömörítés nélkül bizony nagyon nagy helyet foglal a tároláskor (pl.: a WAV formátum). Minél nagyobb a mintavételezés, és a bitmélység, annál több hely kell a tárolónk kapacitásából. Ez akár a kényelmetlenül nagyig fokozódhat, viszont elvileg biztosított a forrásanyag hű leképezése. A helyigényen kívül a másik kényelmetlenség, hogy nem nyílt forráskódú, akármit nem tehet vele a számítógép zsonglőr. Aki tehát helyet szeretne spórolni és matatni akar az adattal, annak más formátumot kell használnia. Népszerű ezek közül a FLAC, hogy mást ne gyalázzunk. Erre azt mondják, hogy veszteségmentes, de nem lehet rá igaz, egyszerűen azért, mert tömörített. Általa a fájl mérete mintegy 60 százalékkal kisebb, és akárki akármit képzel róla, mivel a csodák a másik oldalon vannak, bőven vész el információ. Igaz sokan azt állítják, hogy ez gyakorlatilag nem meghallható. Nos, ezt azért vitatjuk, mert nem fazék-fedőn hallgatva bizony jól felismerhető különbségek vannak. A formátum előnye a nyílt forráskód, bárki azt tehet vele, amit nem szégyell. Sokan esküsznek rá, nem tudjuk bántani őket, hiszen ehhez a formátumhoz a legkönnyebb hozzáférni, ráadásul praktikus is.

Amennyire – nagyjából – tisztában vagyunk az átalakítás módjával, itt válik a dolog izgalmassá. Menjünk előrébb, és tegyük fel a kérdést, hogy mit alakítunk át? Az egyes formátumok átalakíthatók másikká, és ez igaz a fent felsorolt WAV, valamint FLAC fájlokra is. Vajon van értelme? Talán a WAV-ból FLAC-nak igen, hiszen kézzelfogható tárhely előnyt jelent azzal együtt is, hogy kigyomláljuk a zenét. Fordítva helypazarlás, de biztosan van olyan, aki még ezt is előadja. Felmerül a kérdés a formátum amire aktuálisan esküszik, milyen másból lett konvertálva? Költői jellegű, nem várunk választ, csak az tudja, aki a torrent oldalra „jólelkűen” feltöltötte. Na, így várjon csodát bármelyik formátumtól. És igen, a fentiek ellenére minden formátum esetén lehet találni igazi kincset, amit valahogy jobb hallgatni, mint a többit.

Kegyelemdöfést ígértünk a végére, most végrehajtjuk. Minden hifi-boltban napjában százszor elhangzik a hangminőség, mint fogalom. A zenerajongók baráti táborában meg másról sincsen szó. Viszont, azt szem előtt kell tartani, hogy nem egyenértékű dolog az, hogy egy dekóder képes feldolgozni lerottyanás nélkül egy adott formátumot, vagy meg is tudja mutatni az abban rejlő potenciált? Nagyon kényes kérdés ez, hiszen a gyártók automatikusan azt sugallják, hogy a például 32 bites dekóderük csodákra képes. Bár úgy lenne minden esetben! Akkor nem kéne árgus fülekkel hallgatva keresni a bekövetkezett változásokat a hangzó bemutatóban. Ha pedig a változás alig, vagy nem meghallható a “többszörös mennyiségű” információ ellenére, akkor a hal a fejétől büdi.