T+A Criterion TCD 310S – HFP Online

Soha rosszabb visszatérést nem kívánunk magunknak, sokévnyi távollét után csak a közelmúltban talált újra hazai képviselőre a T+A elektroakustik, és rövid időn belül már másodszor kapunk tesztkészüléket a régről ismert Theorie + Anwendung (elmélet és alkalmazás) logóval. Pár hete bemutattuk, hogyan képzeli napjaink kompakt hifi berendezését a kelet-vesztfáliai specialista, ezúttal pedig megízlelhetjük, milyen hangsugárzóra számíthat tőlük, aki egészen komolyan gondolja az audiofil zenehallgatást.

A Criterion hangsugárzó-sorozat története egészen 1982-ig nyúlik vissza, az 1978-ban alapított cégnél ez testesíti meg a felsőközép-kategóriát, felette csak a brutálisan felfegyverzett Solitaire duó áll jelenleg, amelyektől egyébként több megoldás is bekerült a Criterionokba. Családjában a 160 W névleges terhelhetőségű TCD 310S nagyjából középtájon helyezkedik el, vélhetnénk, hogy megbújik két nagyobb testvére árnyékában, de bő méteres magasságával és 30 kilón felüli tömegével ő sem valami csenevész példány.
A TCD név mutatja e hangsugárzók két fő jellemzőjét, a transmission line kialakítást és a constant directivity, azaz állandó irányítottság tulajdonságát. A transmission line alkalmazása gyakorlatilag egyidős a gyártóval, a kabineten belül futó, gondosan kialakított, hosszú járatrendszer útján megvalósított hullámvezetés kiküszöböli a rezonanciát, így a zárt rendszernél hatékonyabb, a reflexnél pedig kontrolláltabb a mélyátvitel. Vannak persze hátrányai is, amelyek miatt korlátozottan alkalmazható: már a megtervezése is komoly felkészültséget igényel, természetéből fakadó helyigénye miatt pedig csak nagyobb méretben készíthető el. A különlegesen komplex, magas minőségű alapanyagokat igénylő, számos, fémfeldolgozásra jellemző tűréssel készített alkatrészből álló, különlegesen merev szerkezet megépítése költséges és bonyolult feladat, többféle vastagságú MDF panelből állítják össze kézi munkával, természetesen helyben, Németországban. A kialakítás a mélysugárzókkal szemben sem megengedő, a két, 17 centis meghajtónak alumínium öntvénykosárba szerelt kemény, préselt szénszálas kónusszal, alacsony profilú peremmel, hosszú munkautat nyújtó felfüggesztéssel, és igen erős mágnessel kell pontos membránmozgást és minimális légrezonanciát biztosítania.

A közép- és magasfrekvenciás viselkedésben a legnehezebben megvalósítható feladat a különböző terjedési tulajdonságú frekvenciák összehangolása. Erre a megoldást a D'Appolito hangszóró-elrendezés kínálta, melynek sajátos interferenciás hatása vertikálisan koncentrált energiaközlést biztosít, és megakadályozza, hogy a padlóról és plafonról visszaverődő indirekt hanghullámok rombolják az audio jelet. Ezen felül a két középsugárzó által közrefogott csipogó sugárzási jellegét akusztikus lencseként viselkedő hullámterelő fészekkel igazították a középhangokéhoz, beteljesítve a konstans direktivitás célkitűzését. A feladathoz a Solitaire sorozatban már bizonyított, 15 centis, aluöntvény-kosaras középsugárzóra esett a választás, melynek légszárított farostokból és grafitszálakból készített membránja – bemetszéseiben további merevítést és csillapítást adó speciális ragasztóanyaggal – az alumínium fáziskúppal megtámogatva a terhelést megosztó iker-kialakítás miatt kiemelkedő dinamikára és homogén lesugárzásra képes 250 Hz-ről megindulva még 4000 Hz-en túl is. Ennek ellenére már 2200 Hz-nél szóhoz jut a fémes típusoknál kedvezőbb csillapítású, rezonanciamentes, 25 mm-es lágy szövet dóm csipogó.

Külön bekezdést érdemel a műszaki tartalomhoz illő, luxuskivitelű megjelenés: a hátrafelé enyhén keskenyedő alaprajzú kabinet lágyan ívelt oldalpaneleket kapott, ha nem festett a burkolat, akkor gondosan párba válogatott, extra vastag keményfa furnérból készül, és hosszadalmas munkával nyeri el végső külsejét. Több rétegben lakkozzák, majd visszacsiszolják, a magasfényű változat kezelése több mint egyórányi kézi polírozással zárul, míg a selyemfényű verzió esetén a tömör fa látványát és tapintását nyújtja a pazar végeredmény. Szemfényvesztésnek nyoma sincs, kifogástalan az elegancia, mindennek célja van, még a vastag, tükörfényes asztallapként csillogó fekete biztonsági üvegből készült tetőborítást is a hangra gyakorolt kedvező hatással indokolja a T+A. A masszív, csatolt lábazat és a két pár igényes banánaljzattal felálló csatlakozóterminál kiváló kábeles átkötéseinek nyilvánvaló szerepét szükségtelen részletezni. Végül a hangszórókészlet védelmét sem bagatellizálták el, az előlap teljes felületét nehéz, perforált fémrács borítja be, amely ugyan kiemelhető a helyéről, de nem egykönnyen, mintha azt sugallná vele a gyártó, hogy jobban tesszük, ha a helyén hagyjuk.

♫

Szimfonikus zenén nagyon megfontolt, józan, rendezett az előadásmód, már-már fölényesen magabiztos, ott van benne az üzenet: dőlj hátra, lazíts és figyelj, vagy csak add át magad a zenének, a többi az én dolgom. És valóban, ahogy hallgatjuk, otthonos nyugalom száll meg, elképzelhetetlennek tűnik, hogy bármilyen zavaró momentum helyet kaphat a muzsikában. Félreértés ne essék, nagyon nem arról van szó, hogy lapos, semmitmondó lenne a megszólalás, nagyon is élvezetes a hangzásvilág, sokszínű, változatos, remekül fenntartja a figyelmet. Egészében és részleteiben is pontos, világos a megjelenítés, rendkívül élvezetes a hegedűjáték, szinte kézzelfoghatóan hiteles, aprólékosan alapos a munkája, de világosan hallhatóan, sőt már-már láthatóan szívből, szenvedélyesen muzsikál, eléri, hogy ne hangfelvételként, hanem élő előadásként tekinthessünk a produkcióra. Ott van benne a jelenlétérzethez elengedhetetlen atmoszféra, a kiterjedt, szabadon áramló dallamok, a szoba falait eltüntető és a hangversenyterem akusztikáját hibátlanul felépítő, perspektivikus térábrázolás. És akkor még nem említettük a lenyűgöző dinamikát, erőlködés nélkül mozgatja a zenekart a hangsugárzó, a könnyed, kecses hegedű szólóját ellentmondást nem tűrő kíséret váltja, bőven van energia a nagyzenekar súlyának érzékeltetéséhez, kellemesen telt, áthatóan erőteljes, fitt, kiegyensúlyozott a hangzás, órákon át lehetne hallgatni, eszköztelensége miatt akkor sem válna fárasztóvá. A tenor énekhang úgyszólván szuggesztív, egyszerre lágy és érces, előbb balzsamosan simogató, majd hirtelen pattogóan harcias, lenyűgöző a hangterjedelme, a mindig választékos hangképzése, irigylésre méltóan tiszta, lehengerlő meggyőzőerővel bizonyítja rátermettségét.

Akusztikus jazzt hallgatva is csak a dicsérő szavak szaporodnak a jegyzettömbben, három zenésszel is össze lehet hozni áthatóan intenzív megszólalást, önmagában is jókora hangélmény, ahogy a zongora lágy billentése után egyszerre pendül a cintányér és a bőgőhúr, rengetegféle változatban elhangzik Beethoven Allegrettója ezen a Loussier Trio albumon, és ezúttal egész biztosan nem csak az előadókon múlik, hogy nem lehet megunni a vissza-visszatérő témát. Nincs tolakodás a hangszerek között, minden a maga helyén, a nagybőgő energiától duzzadva gyönyörűen telt, kerek mélyeket ereget, míg a magasak egészen diszkrétek, és még így sem hiányoljuk belőlük a fémes zamatot. A zongora meg a maga zsigeri romantikus előadásmódjával lehel életet, vidámságot a darabba, már megint miatta nyúlik a tervezettnél sokkal hosszabbra a meghallgatás. De előbb-utóbb váltani kell, hogy kiderülhessen, micsoda akusztikus tálalást kaphat az elektronikus hangszerekkel alaposan megtűzdelt popzene, csak a legjobbak képesek ennyire kiemelkedően teljesíteni, tisztára unpluggeddá változik Sting Mercury Fallingja, a szintik valamilyen ismeretlen fúvós-vonós instrumentum bőrébe bújnak, a szólógitár gyönyörű dús hangot kap, ám a csúcspont az ének, ritkán dalol Sting ennyi élettel, színnel, dallammal telt hangon. Nem kevésbé izgalmas figyelni, hogy egy ennyire nem rockernek látszó hangsugárzó mihez kezd a hard rockkal, de nincs gond, igaz, miért is lenne, a precizitás jót tesz a hangosan síró elektromos gitárnak és a határait feszegető éneknek is. Egyetlen apró gond van csak: minél inkább fokozzuk a hangerőt, annál jobban összeáll a kép, tehát sosem tűnik kényelmetlenül hangosnak a zene. Nem zavar be torzítás, nem tépdesnek dobhártyát a közepek, kitartóan feszes, erőtől duzzadó a basszus, csak a két szám közti szünetben beálló lüktetés a belsőfülben figyelmeztet, hogy esetleg mégis túltolhattuk ezt a zenehallgatás-dolgot.

A közelmúlt kitartó gazdasági válságát kiváló állapotban vészelték-vészelik át a luxuscikkek gyártói, termelői kapacitásokat kimerítő a kereslet a menő prémiumtermékek iránt, ám azt csak remélni lehet – úgy vélnénk, hiába –, hogy mindebből az audio ágazat is részesedik valamennyire. A tény, hogy a T+A e remekműve eljuthatott hozzánk, mégis arra enged következtetni, hogy akad fizetőképes kereslet az ilyen egyáltalán nem villantós, jó értelemben véve konzervatív értékrendet képviselő alkotásokra. Aki abban az irigylésre méltó helyzetben van, hogy ekkora summát áldozhat hobbijára, az egész biztosan jó vásárt csinál a Criterion család középső fiával, számíthat rá, hogy bármilyen más készüléknél időtállóbb és zenei ízléstől függetlenül megelégedést garantáló komponenssel gyarapítja hangrendszerét.

Specifikáció

Forrás:[www.hifipiac.hu]