Acoustic Signature Wow – HFP Online teszt

Egyéniség

Rég volt lemezjátszó teszt a Hi-Fi Piacon. E hosszabb szünet után örömömet fejezem ki, hogy éppen hozzám került ez a német lemezjátszó és egyben reményemet is arra, hogy lesz még sok analóg e hasábokon. E szünetnek több oka is volt, egyfelől javában zajlik a digitális forradalom, aminek valószínűleg soha nem lesz vége (na, nem mintha a lemezjátszók állóvize szélcsendes lenne), és ez bizony sok helyet vesz el a formátumok csataterén.

Másfelől lemezjátszót tesztelni nem is olyan egyszerű feladat; nem elég a futómű, nem árt egy tisztességes hangszedő, jófajta lemezjátszó erősítő, na és persze sok jó hanglemez. Ez mindjárt magyarázatot is ad arra, miért van hátrányban ez az analóg formátum. Mielőtt belevágnánk mai tesztünk alanyának elemzésébe, tegyünk egy kis kitekintőt a csatatérre, a piacra, mik harcolnak a vásárlók kegyeiért! A nyolcvanas évek végén kezdődött a hanglemez agonizálása, de a kereslet hanyatlása irántuk már akkor elindult, amikor megjelent az ezüsthanglemez, a compact disc. Ez szépen, lassan átvette az uralmat a fekete korong felett, köszönhetően a könnyebb kezelésének, és annak, hogy a kezdetben borzalmas hangminősége az évek múlásával alaposan kikupálódott. Most pedig megkapta a nyakába az Internet nyújtotta letöltési lehetőséget, a hálózati és számítógépes lejátszást, amelyekkel, lassan de biztosan vevőket veszít a CD biznisz. Az évek óta csökkenő, vagy jobb esetben stagnáló lemezeladások újra teret engedtek az analóg hanglemezeknek. Valójában a lemeznyomás soha nem volt halott, mennyisége egyszerűen csak elveszett, majdhogynem kimutathatatlan lett a statisztikákban, kvázi tetszhalott állapotba került. Pár éve azonban újra felkapták, a gyártás is szépen felfutott, és ez bizony örömmel tölti el minden zeneszerető szívét, aki valaha hallott igazán jó analóg rendszert.

Az analóg varázslat összetett dolog. Az elérhető hangminőség nagyon kecsegtető, de ezen kívül az egyszeri zenebarát számára csak nyűggel jár. Valóban így van? A gyártók törekednek rá hogy ez ne így legyen? A hardver szemszögéből nézve mi állhat az útjába annak, hogy a lemezjátszó valóban alternatívája tudjon lenni a digitális front-endnek? Az első és egyben legfontosabb dolog, hogy milyen vason tanulja meg az analóg alapjait a felhasználó! Könnyen csalódás érheti ugyanis, ha silány és rosszul telepített lemezjátszó hangjából von le (téves) következtetéseket! Ugyanakkor én óvva intem őt attól, hogy elvesszen a részletekben. A részletek fontosak, de nem szabad, hogy ezek határozzák meg a zenehallgatást. Lemezjátszózni, higgyék el, nagyon jó dolog! Szerencsére a gyártók is felismerték ezt és szinte havonta mutatnak be olyan jó minőségű termékeket, amelyekkel buktatók nélkül rá lehet lépni erre a szép útra. Ilyen buktatók szép számmal akadnak, ha használt lemezjátszót vesz az ember (ez egyáltalán nem lebeszélés akar lenni a használt készülékekről!), főleg ha teljesen kezdő valaki a műfajban. Ha rászántuk magunkat, hogy belevágunk, az alapfoknál valamivel magasabb szinten, (már ami a vasat illeti) akkor sajnos ki kell nyitnunk a pénztárcát, amit tetéz az új hanglemezek meglehetősen borsos ára, de a minőségi régi nyomatokért is egyre több pénzt kérnek. Természetesen az ingyenes letöltéssel nem lehet és nem is szabad versenybe szállni. Az analóg másról szól. Szól a megnyugvásról, a tapintásról, az érzékekről, a tapasztalás öröméről és ideális esetben a révbe érésről. Az analóg zenetárolás digitálisan nem reprodukálható. Közelíteni próbál hozzá, de soha nem fogja elérni azt. Vegyünk hát elő egy lemezt, tegyük fel az Acoustic Signature-re, emeljük le a kart és engedjük a barázdára! A gyártó a Wow nevet adta a legkisebb lemezjátszójának. „Váó", mint amikor felkiáltunk meglepetésünkben. Kellemes ez a meglepetés, vagy inkább kínos? A német cégnek ez a belépő lemezjátszója, csak analóggal foglalkoznak, ez mindenképpen biztató jel (cipőt a cipőboltból)! Az Acoustic Signature kínálata 10 készüléket vonultat fel, ezek árban és euróban 1.500-tól 24.000-ig terjednek. Precízen és ötletesen csomagolt dobozban érkezett a Wow, nekem annyi dolgom volt, hogy kövessem a mellé csomagolt instrukciókat, ábrákkal szemléltetve. Bár gyakorlott analógosnak tartom magam, úgy álltam neki, mintha kezdő lennék. A kezelési utasítás szerint kerestem egy vízszintes helyet, ráhelyeztem a lemezjátszót, (pluszban egy vízmértékkel vízszintbe állítottam, ezt a lábak csavargatásával lehet megtenni) cseppentettem két csepp olajat (mellékelve) a tányér tengelyére majd a helyére illesztettem azt. Mindez idáig a kar megfelelően rögzítve volt, amelybe már be volt szerelve (a forgalmazó által) egy Denon DL-103-as hangszedő, a tűerőt 2.5 grammra állítottam, a szíj felhelyezése pedig gyerekjáték volt. A németek nem sokat vacakoltak saját karkonstrukcióval (természetesen feljebb lépve találkozhatunk saját tervezésű hangkarokkal) hanem licenszeltek az angoloktól egyet: Rega 202-es vagy 303-as karral szállítják a Wow-ot. Az én példányomban egy 303-as volt, vagyis a drágábbik verzió. A 300-as sorozatból származó Rega kar méltán híres és népszerű, robusztus, minőségi termék, sokan használják megelégedéssel, ráadásul sokféle hangszedő illeszthető hozzá. Mivel mind az említett Denon hangszedőt, mind a kart ismerem, a forgalmazó és a gyártó akaratlanul is jó alkalmat adott arra, hogy csak a futóműre koncentráljak. A DL-103-as egy nagyon régi hangszedő, egy élő legenda, 1963 óta van gyártásban, sajnos a Denon tavaly végleg felhagyott a hangszedők készítésével. Alacsony kimenetű mozgótekercses hangszedő, 0,3 mV-os feszültsége vagy trafót, vagy előerősítőt kíván, én ez utóbbival, egy előfokba építettel használtam. A gyártó a Rega saját karjával annak kábelezését is beépítette, így ezen a lemezjátszón nincs lehetőségünk saját összekötőkábelt használni. További fájó pont, hogy nem kapunk hozzá fedelet, így a portól való megóváshoz saját eszközt kell bevetnünk, mondjuk egy varrott huzat képében. A por sajnos a lemezjátszózás legnagyobb ellensége, ezzel együtt kell élni, de legfőképpen meg kell tanulni kezelni a helyzetet. Bár papíron a Rega 303 és a Denon DL-103 nem ideális partnerek, az elméletet gyakran írják felül a gyakorlati tapasztalások. A hangszedő túlnyúlását és a toronymagasság (VTA, sablon mindkettőhöz mellékelve!) beállítását a forgalmazó korrekten elvégezte, én utólagos ellenőrzéssel rendben találtam. A meghallgatás előtt hadd ejtsek néhány szót a lemezjátszóról. Stílusos, egyedi dizájnnal rendelkező készülékről van szó, amelynek korpusza kompozit anyagból készül, felső része letisztult, olyannyira, hogy a ki/bekapcsoló gombot, valamint a fordulatváltót is ebbe süllyesztették bele. Érintőgombokról van szó, nagyon elegáns megoldás! Ebbe a testbe építették be azt a komoly csapágyazást, amire a gyártó oly büszke, Tidorfolon néven meg is található az összes készülékükben. Olyannyira biztosak ennek a precizitásában és minőségében, hogy 10 év garanciát vállalnak rá! Szemre nagyon egyenesen fut a 4,5 kg-os alumínium lemeztányér, vastagsága 24 mm. Talán jól szemlélteti a csapágyazás minőségét, hogy a 33-as fordulatot elérve, a szíjat egy mozdulattal ledobva a tányér még ~70 másodpercig fut, teljesen zajtalanul. A Wow-t egy mikroprocesszor (20 MHz-es) vezérlésű BetaDIG motor hajtja lapos szíjon keresztül, a külső tápegység szabályozott, SmallALPHA típusú. Indításkor a 33/45-ös váltógomb villogással jelzi, hogy a lemeztányér még nem érte el a beállított fordulatot. Amikor folyamatosan világít, a mikroprocesszor folyamatosan mintavételezi a forgási sebességet és beavatkozik, ha eltérést tapasztal. A készülék sasszéja magas fényű akril fekete vagy fehér színekben kérhető.

Kicsit gonoszkodva kezdtem a meghallgatást, mert egy használt indiai nyomatot tettem fel, elektronikus zenét, Jean Michel Jarre „Oxygene"-jét (Polydor 2344 068, 1976, G). Kopott, de azért nem használhatatlanságig nyűtt lemezről van szó. A barázdakövetés tökéletes volt, szemre is egészségesen, nyugodtan futott a tű, amiben a viszonylag magas tűnyomásnak is szerepe volt. Élénk, fineszes hangon szólalt meg, erőteljes átvezetésekkel, megilletődöttségnek nyoma sem volt. Az album csúcspontjait kellő dinamikával adta vissza, de a halk részeken is magabiztosan szólalt meg. A tűprofilnak köszönhetően a pattogásokat, amennyire lehetett, elminimalizálta, a motorról pedig nem jött át hallható dübörgés. Másodikként egyik kedvenc előadóm, Harry Belafonte, „Belafonte at Carnegie Hall" című albumát játszottam le a Wow-al (RCA Victor SR 6006 1-2, 1973, VG, nyugatnémet nyomás). Hamar feltűnt, hogy ebben a futómű-hangkar-hangszedő kombinációban nagyon jó a készülék felbontása! A koncertlemez finom, háttérbe húzódó, megbújó részletei, hangfoszlányai is jól hallhatóan kerülnek megszólaltatásra. Olyannyira, hogy ez drágább lemezjátszókon sem megszokott. Különösen a második szám, a „Sylvie" bevezetőjében hallható a közönség mocorgása, lépések zaja, néhány elfojtott köhögés. Félreértés ne essék, nem ezek adják a mű élvezhetőségi faktorát, pusztán demonstrációs célzattal említettem meg őket. Mert fontosak. Ha már rögzítették, akkor jó lenne lejátszani is, csak hogy nehogy legközelebb egy komplett ária maradjon le róla. Visszatérve Belafontéra, egy levegős, precíz, nagyon teres koncertre ültem be, jó volt meghallgatni. Következzék most egy igazi, hamisítatlan amerikai, kortárs jazz muzsika, Roy Ayers második albuma, a „Virgo Vibes" (Atlantic, SD 1488, USA, 1967, NM). Fantasztikus felvétel az LP fénykorából. Rendkívül tiszta, igen jó felbontású hang, amit hallok, a fúvós hangszerek levegősek, a cinek élénkek, a dob testes, kellően mély és definiált, bónuszként a térábrázolásban is jeleskedik a masina. Talán a Denon a ludas benne, de a zongora kicsit esetleges, a felső oktávjai műanyagosan kopogósak, egy kis finomság is jól jönne. Itt, ezen az albumon előjön a gyártó kicsit technokrata hozzáállása a zenéhez, egy kicsit hűvös és távolságtartó, de paramétereit, legfőképpen a zene tisztaságát kifogástalanul tolmácsoló lemezjátszót hallok. Ha nem gond, maradok továbbra is a dzsessznél, Oscar Peterson „We get Requests"-je kerül terítékre (Verve, V6-8606, USA, 1964, VG). Szerintem sokan vagyunk e remek jazz zongorista kedvelői, a „You look good to Me" is biztosan sokak kedvence. Plasztikus és mély a nagybőgő, az eddig végigvonult tisztaság itt is tetten érhető, tényleg van teste a hangszereknek, az összkép mégis inkább emlékeztet egy jófajta CD játszóra. Külön-külön értelmezve minden hangszer, zongorától a dobon, cineken keresztül a nagybőgőig, nagyon rendben van. Együtt azonban egy kis melegség, intimitás mintha hiányozna, de ez a gyártó által választott irányvonal, a Wow saját stílusa. Nem is mindenhol érezhető, a rock, főleg ha kemény, az nagyon fekszik neki. Iron Maiden-t teszek fel most, a „Somwhere in Time"-ot (EMI, DMM, EMC 3512, UK, 1986, EX) tömör és súlyos a basszus, feszes a gitár, nagyon tetszik most az Acoustic Signature prezentációja. Csavarok a hangerőn egy jókorát, zúz, pörög, csattog a membrán veszettül, én is felélénkülök rendesen. Levezetésnek is maradok a rockzenén, egyre csendesülő ütemben. Az angol heavy-metal bandát egy másik angol követi, a Dire Straits, a „Love over Gold-al" (Vertigo, 6359 109, NED, 1982, NM). Na, igen, a jó zene az jó zene, hát még ha jó lemezjátszó is párosul hozzá! Energikus, tiszta és definiált, már-már eszköztelen, de legfőképpen színes a produkció, ez a fajta zenén van a Wow igazán elemében. A gitárszólók különösen élethűek, sok-sok levegővel, a szobát körbeölelő basszussal. Nagyon szerettem ezen a lemezjátszón ezt az albumot. Végezetül, még mindig „Angliában maradva", egy másik rockzenei ikon, a Pink Floyd utolsó stúdióalbuma, a „The Division Bell" került a lemezjátszóra. Ez a duplalemezes változat (Parlophone, 0825646293285, EU, 2014, M) az idei, legújabb kiadás, az előző single változathoz képest teljes hosszúságú számokkal, kevésbé sűrített vágással. Nagyon jó. De, talán ezen az albumon jön elő a Wow igazi karaktere: tiszta, mint a hajnali harmat, technikás, mint egy harcművész és precíz, mint egy agysebész. Itt, ezen a lemezen is ezt nyújtja és ezzel elő tudja csalogatni azt a hangmérnöki munkát, amely méltó a Pink Floyd zenéjéhez. Gilmour gitárszólója, a Marooned, hátborzongatóan nagyszerű.

Kettős érzéssel búcsúzom a legkisebb Acoustic Signature lemezjátszótól. Egyrészt örülök neki, a puszta létének (de ugyanígy örülnék bármely másik analóg lemezjátszónak!), mert segít abban, hogy ez a csodálatos médium, hanghordozó, a fekete lemez tovább éljen. Másrészt kicsit sajnálom, hogy nem minden műfajon engedi magához a hallgatót, de ahol kegyes, ott igazán az. Elsősorban azoknak ajánlom a Wow-ot, akik kedvelik a technokrata irányvonalat, kiemelkedő mérnöki munkát látnak, keresnek egy hifi berendezésben, mindemellett a zene is fontos a számukra. E filozófia mentén épült ez a lemezjátszó is, amit egy jó hangszedő választással a nekünk tetsző irányba hangolhatunk. Mindenkit bátorítok, fedezze fel újra az analóg zenelejátszást, amire az Acoustic Signature Wow egy igazán karakteres lehetőséget biztosít!

Forrás:[www.hifipiac.hu]